Még nyáron mesélte egy barátom, hogy az egyik kollégájával ebédelt, aki láthatóan nagyon rossz hangulatban volt éppen. Rákérdezett, hogy mi az oka a szomorúságának, amire ő elmesélte, hogy a hétvégén egy közeli rokona szenvedett egy nagyon súlyos, ámde teljesen klasszikus "strandbalesetet". A családjával strandolt, amikor egy rosszul sikerült viccesnek szánt fejes-ugrás következtében ráesett a fejére, eltört a nyakcsigolyája. Olyan fájdalmai voltak, hogy könyörögve üvöltötte a gyerekei és a felesége szeme láttára, hogy valaki ölje meg. Aztán persze mentők, kórház, és még a hétvégén felállították a véglegesnek tűnő diagnózist: agyilag teljesen ép, lát és hall, de szinte minden motoros funkciója végleg megszűnt létezni, a szemét fogja tudja mozgatni, ennyi lesz az összes kommunikációs eszköze a világ felé. Tönkretette a saját és talán a családja életét is, egyetlen viccesnek és vagánynak szánt fejes-ugrással. A kolléga leírása szerint egyébként is nagyon sportos, menő, laza, vicces, kissé őrültködő ember volt, akinek az életében sajnos mindig is benne volt egy ehhez hasonló váratlan (és egyben várható) baleset.

Ez a történet egy kicsit jobban és mélyebben elgondolkoztatott engem a kockázatvállalásról. A magam részéről szeretek különbséget tenni kétféle kockázatvállalás között. Az egyik az, amikor nagy eséllyel veszítek valami kicsit, és kis eséllyel nyerek valami nagyot. Ilyen, amikor valami kockázatos vállalkozásba kezdünk, amikor belevágunk valami újba, valami nagy kihívásba, vagy amikor belevágunk egy új kapcsolatba vagy követjük valami régóta dédelgetett álmunkat. Az ilyenfajta kockázatvállalásokat szeretem és úgy gondolom, hogy nagyon nagy szükségünk van rá ahhoz, hogy előre tudjunk lépni az életben, ahhoz, hogy növekedni tudjunk, hogy tágítsuk a komfort-zónánkat, ráadásul megvan az az előnye is, hogy igazán nagyot bukni nem tudunk vele, és akkor is büszkén mondhatjuk magunknak, hogy vállaltuk a kihívást és legalább tettünk valamit a siker érdekében. A másik fajta kockázat esetében nagy eséllyel nyerek egy nagyon apró dolgot (vagy még azt sem), kis eséllyel viszont óriásit bukok. Ilyen például, amikor nem kötöm be a biztonsági övet az autóban, amikor nyári gumival vezetek a hóban, amikor 200-zal megyek az autópályán, amikor felesleges gyorsulási versenybe megyek bele, amikor fejest ugrok a vízbe anélkül, hogy tudnám milyen mély, amikor ölre megyek valakivel egy egyszerű és jelentéktelen konfliktusban, anélkül, hogy tudnám, a másik fél meddig képes elmenni, hogy megvédje a vélt vagy valós igazát. Ezeket a kockázatokat nem szeretem, és kerülöm őket, amennyire csak tudom. Mégis tisztában vagyok vele, hogy ez a fajta kockázatvállalás a mélyen bele van kódolva nekünk, férfiaknak a gondolkodásába és viselkedésébe.

Ennek egész egyszerűen evolucionális okai vannak, amit fontos valamelyest érinteni és megérteni, ahhoz, hogy tisztába legyünk a kockázatvállalási kedvünk valódi, ösztönös mozgatórugóival. Az evolúció mindig is megjutalmazta a bátorságot és a kockázatvállalást, ami első sorban a férfiak tulajdonsága volt, ugyanis az ő feladatuk volt a közösségben az élelem megszerzése és a családi biztonság megteremtése. És akkor még nem beszéltünk a párválasztásról, ami szintén bátorságot és kockázatvállalást igényel. Azok a hímek tudtak sikeresek lenni (sok táplálékot szerezni és sok utódot nemzeni), akik bátrak voltak, felvállalták a konfliktusokat, a veszélyes helyzeteket, és nem elégedtem meg a kevesebb élelemmel vagy a kevésbé jónak vélt nővel. A nőstények is ösztönösen azokat a hímeket keresték, akik bátrak és kockázatvállalóak, amik jó génállományra utaltak, valamint a biztonság, a megfelelő mennyiségű élelem és a sok sikeres utód ígéretét hordozták magukban. A kérdés csak az volt, hogy a nőstények miből tudják megállapítani egy hím bátorságát és kockázatvállalási hajlamát. A válasz egyszerű: a hím cselekedeteiből, ami miatt már idejekorán kialakult a hím kockázatkereső, pontosabban inkább kockázatvállalást és bátorságot demonstráló viselkedése, ami akkor is működésbe lép, amikor épp nincs a láthatáron semmilyen értelmes, nagy nyereséggel kecsegtető kihívás. A bátorság, pontosabban a vélt bátorság ugyanis erősen befolyásolja a hímek rangsorában elfoglalt helyet, valamint azt, hogy a nők mennyire tartják vonzónak az adott egyedet, az pedig magától értetődő, hogy mindkét dolog kulcsfontosságú a túlélés és a sikeresség szempontjából. Ez a jelenség egészen odáig fajult, hogy egyes fajok - mint például a pávák - esetében a hímek teljesen felesleges, a mozgást és a túlélést kimondottan akadályozó, viszont a nőstények figyelmét magukra vonó dolgokat fejlesztettek ki. Ilyen például a hím pávák hatalmas tollazata (a nőstények jóval kisebbek hozzájuk képest, és nagyságrendekkel kisebb tollazattal is rendelkeznek). A hím pávák esetében a hatalmas tollazat a következő üzenetet közvetíti a többi hím és elsősorban a nőstények számára: "annyira erős, bátor és kockázatvállaló vagyok, hogy még egy ekkora tollazattal is én vagyok a legerősebb és leggyorsabb, amitől más már megmozdulni sem bírna". Persze az evolúció idővel kiegyensúlyozta a tollazat elbírható méretét azzal, hogy néha olyan nagy tollú egyedek jönnek létre, akik már ténylegesen összeroskadnak annak súlya alatt.

Pontosan ennek a viselkedésformának felel meg a férfiak felesleges kockázatvállaló hajlandósága, aminek az üzenete más férfiak és leginkább a nők felé nagyjából a következő: "annyira erős, bátor és kockázatvállaló vagyok, hogy teljesen felesleges őrültségeket is bevállalok csak úgy, a vicc kedvéért, unalomból, amikhez másoknak még akkor sem lenne bátorságuk, ha muszáj lenne nekik". Ezzel bizonyítják azt a nők felé, hogy erősek, bátrak, és bármilyen krízishelyzet vagy konfliktus esetén úgy fogják tudni kezelni a szituációt (élelmet szerezni vagy megvédeni a családot), hogy még a pulzusuk sem emelkedik meg közben igazán. A nők pedig ösztönösen megértik ezt a felszín alatt kommunikált üzenetet, sokszor anélkül, hogy igazán tudatosodna és megfogalmazódna bennük, és ösztönösen vonzódni fognak az ilyen, akár teljesen feleslegesen kockázatvállaló férfiakhoz. Tehát az evolúció igenis megjutalmazza ezt a fajta kockázatvállaló kedvet, de bizony az élet néha felülírja ezt a fajta jutalmat, és komoly büntetéseket szab ki azáltal, hogy időnként elkerülhetetlen bekövetkezik egy-egy tragikus baleset ennek a viselkedésformának a következtében. Ezek a felesleges kockázatvállalások olyan jelenségek, amit egyszerűen csak menőnek vagy szexinek gondolunk vagy akként címkézünk fel: őrületes sebességgel, agresszívan, a biztonsági ajánlásokat be nem tartva közlekedni (nagy sebesség, nulla követési távolság, állandó előzgetés, biztonsági öv használat nélkül), extrém sportokat űzni, fejest ugrani, minden konfliktusba és harcba belemenni, a becsületünket mindenkivel szemben és minden határon túl megvédeni. És talán ide tartozik minden abból is, amit a Jackass-ben látunk. Kétségtelenül nagyon szórakoztató, nagyon izgalmas és nagyon menő.

Ehhez az evolúciós háttérhez még hozzáadódik két fontos jelenség az emberi agy működésével kapcsolatban. Az agyunk szeret mindent osztályozni és kategóriákba sorolni, valamint az agy mindent logikusan próbál értelmezni és racionális okokat és magyarázatokat talál ott is, ahol egyébként nincs semmi efféle. Ez a két jelenség nagyon fontos az agy működésében, mert segít minket eligazodni a világban, segít jobban megérteni a dolgokat és egyszerűsíteni azon a rengeteg információn, amit fel kell dolgoznunk nap mint nap. Viszont megvan az a hátránya is, hogy néha ezek az modellek, egyszerűsítések és magyarázatok nincsenek összhangban a valósággal. Általában valakire vagy azt mondjuk, hogy bátor, vagy hogy gyáva, viszont nem igazán van köztes véleményünk és értékítéletünk (nem mondjuk azt valakire, hogy egy 10-es skálán 4-es, 5-ös vagy 6-os szintig gyáva), ráadásul nagyon nehéz az átjárás is a kategóriák között. Ugyanígy kezeljük saját magunkat is, az önképünkről is általában ilyen egyszerű kategóriák mentén vélekedünk. Ebből két dolog következik, ami a témánk szempontjából fontos: egyfelől ha valaki (akár saját magunk) kockázatot vállal és nyer, akkor elhisszük azt, hogy ez annak köszönhető, mert ő egész egyszerűen ilyen, amolyan "nyertes típus", és bekategorizáljuk nyertesként, még akkor is, ha egyébként a kockázatvállalása teljesen értelmetlen volt, és a nyereség a puszta véletlennek volt köszönhető. Ezért van az, hogy ha valaki túlél egy autóbalesetet, akkor azt valahol a szívünk mélyén menőnek és vonzónak gondoljuk, valamennyire az ő érdemének, még akkor is, ha semmiféle érdem nem játszott közre benne, csupán a szerencsén múlott, és esetleg az egész baleset az ő hibája volt és egyszerűen elkerülhető lett volna, ha nem viselkedik felelőtlenül. A másik következmény, hogy ez a fajta kategorizálás aztán egyik pillanatról a másikra meg tud változni akkor, ha egyszer valami rosszul sül el. Ha valaki autóbalesetet szenved a saját hibájából, és abban súlyosan megsérül, lebénul vagy esetleg meghal, akkor az agynak gyorsan gyártania kell valami új racionális elméletet, ami összhangban van a valósággal és az aktuális eseményekkel, amit pillanatokat alatt meg is tesz: "az illető egy felelőtlen, gyerekes, közveszélyes állat, aki képtelen felfogni a tetteinek a súlyát". Az esetek többségében csupán külső körülményeken és a vakszerencsén múlik, hogy valaki meghal egy balesetben (azaz "szerencsés és nyertes típus"-nak tituláljuk), vagy éppen túléli (azaz "felelőtlen barom"-nak tituláljuk). Ezért van az, hogy 200-as tempóval száguldani az autópályán valójában irigylésre méltó, menő és szexi, egészen addig, ameddig nem történik valami baleset (akár a vezető hibáján kívül is), onnantól kezdve egyik pillanatról a másikra megváltozik a világ értékítélete a másik véglet felé, és felelőtlen, őrült ámokfutónak fogják gondolni az illetőt. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy ugyanezt a kategorizálást alkalmazzuk saját magunk esetében is, ami által könnyedén elhitetjük magunkkal néhány szerencsés kimenetelű esetünk után, hogy mi született nyertesek vagyunk, a gondviselő vigyáz ránk, és soha nem eshet semmi bajunk, nyugodtan bevállalhatunk bármilyen őrültséget és kockázatot. Ez pedig egyértelműen oda vezet, hogy egyre nagyobb és nagyobb kockázatokat vállalunk be, amik megnyerése vagy elvesztése valójában nem rajtunk fog múlni, hanem a vakszerencsén.

Ennek az egész jelenségnek talán a legszélsőségesebb esete az orosz rulett, ami a legjobb példája egy olyan kockázatvállalásnak, ami még annyira sem múlik a bevállalóján, mint mondjuk egy autóverseny vagy egy fejesugrás. Az orosz rulett nyilvánvalóan a vakszerencsén múlik, mégis hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy aki orosz ruletten nyer (életben marad), az iszonyú menő, egy született nyertes, aki pedig veszít (fejbe lövi magát), az valójában egy született vesztes volt, és egyébként is csak idő kérdése lett volna, hogy valami banális véget ér az élete.

A tanulság számomra ebből az egészből az, hogy nem árt tisztában lenni vele és tudni azt, hogy mi az az ősi ösztön bennünk férfiakban, ami hajt minket, hogy újabb és újabb felesleges kockázatokat vállaljunk veszélyes helyzetekben, mire megy ki az egész játék, mit nyerhetünk és mit veszíthetünk vele. Ha mindezzel tisztában vagyunk, értjük a saját magunk és mások motivációit és elvárásait, akkor talán jobb és bölcsebb döntéseket tudunk hozni, és jobban átgondoljuk azt, hogy milyen helyzetekben van és milyen helyzetekben nincs értelme kockázatot vállalni, még akkor is, ha esetleg egy elkerült kockázatvállalással (egy elmulasztott fejessel vagy gyorsulási versennyel) némi presztízsveszteséget kell is elkönyvelnünk. Másfelől pedig érdemes tudatában lenni agyunk szélsőséges kategorizáló-képességének, annak, hogy sokszor mindent feketének vagy fehérnek lát, holott egyáltalán nem biztos, hogy a valóság ilyen egyszerű és ilyen egyszerűen kategorizálható. Lehetséges, hogy talán nem minden balesetet okozó vagy elszenvedő ember őrült ámokfutó vagy született vesztes, talán nem jobban az, mint mi magunk vagyunk, vagy azok, akik hasonló helyzetben szerencsések voltak. És nem biztos, hogy minden balesetmentesen száguldozó vagy büntetlenül fejest ugró ember született nyertes, lehet, hogy csupán eddig még szerencséje volt, de vele is bármikor megeshet az, ami minden felesleges, nagy veszteséget magában hordozó kockázatvállalásban benne van. És mindez egyes szám első személyben megfogalmazva: nem biztos, hogy örök vesztesek vagyunk csak azért, mert egyszer felelőtlen kockázatot vállaltunk és veszítettünk, és nem biztos, hogy örök nyertesek vagyunk, csak azért, mert eddig még nem büntetett meg minket az élet a felelőtlenségünk miatt. Csak rajtunk múlik, hogy meddig kísértjük a sorsot és mikor hagyjuk abba az orosz rulettet!