Sok embertől hallottam már ugyanazt a történetet büszkén mesélve különböző formában:

1-es verzió: az álomnő

- "Ismered ezt meg ezt a nőt, aki most sikeres, híres modell vagy műsorvezető vagy színész vagy énekes vagy akármi, és az egész világ a lábai előtt hever? Képzeld, ugyanabba a középsuliba jártunk, hárommal volt alattam, és később tudtam meg egy közös ismerősünktől, hogy vagy egy teljes évig halálosan szerelmes volt belém."

Ehhez persze szokás szerint társul egy üveges, elmerengő tekintet és egy széles, önelégült mosoly is közben. Mintha ez az egész bármit is jelentene az ég világon.

- "És? Ezzel most mégis mi az Istent akarsz mondani? Hogy te akkora király vagy, hogy egy ilyen fantasztikus nő szerelmes volt beléd tizen- vagy inkább huszonvalahány évvel ezelőtt? Hát, ez tényleg nem semmi! És miért nem ismerkedtél meg vele? Mert nem mertél? Vagy azért, mert akkor még egyáltalán nem is számított jó csajnak? És mi történt azóta? Miért nincs most Veled? Ja, mert csak addig érdekelted, ameddig ugyanolyan esetlen kiscsaj volt, mint mindenki más, aki nyilván a három évvel idősebbek közül lett halálosan szerelmes valakibe? És mi van most? Ki vagy most? Kivel vagy most? Még mindig ebből az élményből táplálkozol húsz év elteltével?"

2-es verzió: a majdnem világsztár

- "Fiatalon én voltam a legjobb focista a faluban, mindenkinél gyorsabb voltam, és megdöntöttem a helyi gólrekordot az U10-es csapatban. Az egyik nyáron játszottunk a Fradi ellen, még amikor 13 éves voltam, vertem nekik két gólt vagy hármat, utána mindenáron le akartak igazolni. Tuti befutottam volna, most én lennék a válogatott jobbszélsője, és egészen biztosan a Premier League-ben játszanék."

- "Aha, nyilván így van, persze. És végül mi lett?"

- "Inkább otthon maradtam, mert anyámék még fiatalnak tartottak ahhoz, hogy egyedül Pestre költözzem, úgyhogy inkább maradt a suli meg a többi, a focit meg abbahagytam húszévesen, pedig tuti sikerült volna, iszonyatosan jól cseleztem, tényleg."

- "Aha, hát tényleg óriási király vagy, még mindig. Az esetleg nem futott át az agyadon, hogy a Fradihoz hasonló csapatok évente több száz gyereket igazolnak le és kezdenek el nevelgetni, akik közül jó esetben ezerből egy jut el külföldre és mondjuk százból egy tud egyáltalán megélni majd a versenysportból? És arra gondoltál, hogy az élsportolók jelentős része esetleg nem is volt olyan extrán tehetséges 10 éves korában, merthogy nem ez a legfőbb dolog, ami számít? Nem gondolod, hogy ők azért vannak ott, mert igent mondtak, vállalták a kockázatokat, vállalták hosszú évek kemény munkáját, fegyelmezettek voltak, eltökéltek, szorgalmasak, kitartóak, profik és szerencsések is a tehetségük mellett?"

3-as verzió: a jobb élet külföldön

- "Húszévesen, az egyetem után, komolyan elgondolkoztam azon, hogy nyugatra költözöm, és ott kezdek el dolgozni. Jó diplomám volt, beszéltem jól angolul meg németül, mostanra tuti felsővezető lennék egy jól menő nyugati cégben és kőgazdag lennék."

- "Aha, persze, nyilván, elvégre ez mindenkinek sikerülni szokott, aki átlépi a nyugati határt. És ha így gondolod, akkor miért nem tetted meg ezt az egyszerűnek tűnő lépést? Ja igen, az akkori barátnőd jobb szeretett volna itthon maradni, értem. Ez a legkényelmesebb most persze, önelégülten mesélni a "mi lehetett volna" sztorit. De azt nem gondolod, hogy Te csak pontosan ugyanannyira tehetted ezt meg, mint még sokezer másik, aki ugyanúgy nem tette meg. És aki most tényleg ott van nyugaton abban a bizonyos bársonyfotelben, az nem gondolod, hogy esetleg azért van ott, amit az elmúlt húsz évben tett ott kint, nem pedig azért, mert átgurult az osztrák-magyar határon?"

4-es verzió: a majdnem karrier

- "Még harminc sem voltam, amikor megtalált egy fejvadász, és felajánlott egy középvezetői állást egy nagy multinál, dupla fizetéssel."

- "Húú, ez jól hangzik… És mi lett?"

- "Ááá, nem vállaltam el, jól éreztem magam az akkori kollégákkal, imádtam velük sörözni, meg pont benne voltam egy projektben is, de tényleg nagyon nagy király voltam. Akárkinek nem ajánlottak fel ilyen lehetőséget akkoriban! Mostanra tuti felsővezető lennék egy multinál."

- "Aha értem… De annak ugye nem volt köze a döntésedhez, hogy az a meló jóval nehezebb és stresszesebb lett volna, és valószínűleg sokkal többet kellett volna dolgozni? Nem beszélve a sok utazásról, az állandó tanulásról meg mindenről, ami ezzel jár. Ez mind csak mellékes apróság, ugye? Naná…!"

5-es verzió: a zseniális üzleti ötlet

- "Képzeld annak idején, én is kitaláltam ugyanazt, amit most a facebook csinál."

- "Igen, és?"

- "El is kezdtük csinálni Ferivel meg Gabesszal még az egyetem utolsó előtti évében, de aztán túl sok volt együtt a suli meg ez is, úgyhogy inkább hagytuk a fenébe. Meg jól jött volna valami lóvé is, amiből meg tudunk élni, úgyhogy inkább elmentem dolgozni egy kis weblapfejlesztő céghez. Pedig ma tuti milliárdos lennék, ha nem kellett volna kétszer is UV-znom analízisből, meg ha mögöttem is lett volna valami kőgazdag befektető, mint amilyen a facebook mögött van most."

- "Aha, értem, nyilván. Arra nem gondoltál, hogy a facebook koránt sem az első ilyen oldal volt, de valahogy ma mégis az az egyetlen, aki még mindig életben van és uralja a világot? Nem gondolod, hogy ennek esetleg van valami magyarázata? Talán az, hogy ez egyáltalán nem csak az ötleten múlik és nem is csak a pénzen, hanem azon, hogy ki hogyan tudja megcsinálni az egészet? Hogy hogyan tud csapatot gyűjteni maga köré, hogy hogyan tud éjt nappallá téve dolgozni éveken át, hogy hogyan oldja meg az előtte tornyosuló ezernyi váratlan és megoldhatatlannak tűnő problémát, hogy hogyan tud befektetőket szerezni, és embereket, akik hisznek benne és a vízióban? Szerinted ez nem számít semmit?!"

A konklúzió

Rettentő könnyű ilyen álmokból élni és ilyen meg nem fogott lehetőségekkel fényezni magunkat, de azt gondolom, hogy ez óriási tiszteletlenség leginkább azokkal a tömegekkel szemben, akik megpróbálták, de nem sikerült nekik. Merthogy egy profi sportoló vagy egy külföldön új életet kezdő vagy egy vállalkozásba belefogó vagy az álmait követő ember hatalmas kockázatokat vállal, és jó eséllyel fog elbukni. Persze rájuk mindenki csak mutogat, hogy "igen, ők a bukottak", akiknek nem sikerült, akik nem voltak elég jók, akiknek mindig valami hiányzott. És persze itt vannak hőseink, a világsztárok, akiknek a lábai előtt hevert a világ 10 vagy 20 vagy 30 éves korukban, de ők nem éltek a lehetőséggel, mert valami fontosabb dolog közbejött, vagy anyu nem akarta, vagy a barátnője nem engedte, vagy túl sokminden kötötte ide, vagy fontosabb volt a lakáshitel kicsengetése, mégis a mai napig mesélik büszkén, hogy valójában mekkora királyok még mindig, csak úgy alakult, hogy nem akartak annyira azok lenni.

Könyörgöm, értsük már meg egyszer és mindenkorra ezt az egészet!

Nem az a nagy dolog, ha egy nő érdeklődik irántunk, hanem az, ha elhívjuk randizni és elmegyünk vele vacsorázni, ami után még mindig szóba áll velünk.

Nem az a nagy dolog, ha valaki szerint tehetségesek vagyunk valamiben tizenévesen, hanem az, ha ezzel élünk is, vállalva az ezzel járó kockázatot és irdatlan mennyiségű munkát és kitartást.

Nem az a nagy dolog, hogy úgy érezzük, ki tudnánk menni külföldre új életet kezdeni vagy el tudnánk vállalni egy nehezebb és jobban fizetett munkát vagy pozíciót, hanem az, ha megragadjuk a lehetőséget és végig is csináljuk. Mindenki ki tud menni külföldre dolgozni, mindenki kap néhány jó lehetőséget az élete során, ehhez igazán nem kell semmit tenni, nincs ebben semmi érdem. Az érdem abban van, ha vállaljuk mindazt, ami ezzel jár.

És valami, ami talán sokkal kevésbé nyilvánvaló: nem az a nagy dolog, ha van egy zseniálisnak tűnő ötletünk, amivel (az ábrándjaik szerint) fel tudjuk építeni álmaink vállalkozását és mérhetetlenül gazdagok leszünk. Ötlet van millió mindenhol, teljesen ingyen, elég csak beírni a google-ba, hogy "business idea". És nem véletlenül vannak ingyen: azért mert önmagukban teljesen értéktelenek, pontosan ugyanannyira, mint a tehetség, egy álláslehetőség vagy egy nő érdeklődése. A kérdés itt is az, hogy vállaljuk-e a kockázatot, a rengeteg munkát és a kitartást, tudva, hogy ezerféleképpen el lehet rontani, és csak egyetlen mód van arra, hogy ne rontsuk el.

Nem akarom, hogy bárki is félreértsen. Nem lehet mindenkiből világsztár vagy milliárdos vagy menő külföldi felsővezető, és filmsztár sem lehet mindenkinek a felesége. Nem kell mindenkinek őrült kockázatokat vállalnia, és minden tiszteletem azoké, akik képesek a családjukért élni, és akik számára fontosabb a nyugalom és a boldogság, mint a gazdagság vagy a hírnév. Nekem egyedül azzal van problémám, ha valaki kivételes érdemnek tartja azt, hogy egy lehetőség akadt az útjába, amit aztán (a legtöbbször bölcsen) inkább lepasszolt, ennek ellenére a puszta lehetőségtől úgy érzi, hogy feljogosítja arra, hogy többnek tartsa magát azoknál, akik megpróbálták, de nem sikerült nekik.