Hányszor hallottam már azt másoktól, amikor éppen nagyon haragudtam valakire azért, amit velem tett, hogy "ó ugyan már, a szíve mélyén szeret ő téged, csak nehezen tudja kifejezni". Ez általában még tovább rontotta a helyzetemet annyival, hogy most már nem csak csalódott és dühös voltam, hanem bűntudatom is lett, hiszen akire haragszom, az valójában szeretem engem, szóval nem is szabadna haragudnom rá. A barát, aki kibeszél a hátam mögött, a barátnő, aki rajtam tölti ki a mérgét, a szülő, aki a bajban kioktat és azt mondja, hogy mindent magamnak köszönhetek, ő pedig amúgy is megmondta előre. Ők elvileg, a szívük mélyén mind nagyon szeretnek, mégis legszívesebben az arcukba üvölteném, hogy ez számomra nem szeretet, de nem teszem, mert visszatart a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás. Elvégre milyen ember az, aki haragszik a szeretteire vagy üvöltözik velük!? Különösen kényes ez a szituáció, ha a szülőkről van szó. Rájuk aztán végképp tilos haragudni, hiszen mindent nekik köszönhetünk, ők voltak azok, akik magukat nem kímélve felneveltek minket, aki rájuk haragszik, az aztán végképp a legrosszabb fajtából való. Ha ők - akik a legjobban szeretnek - valami rosszat tesznek velünk, akkor nyilvánvalóan bennünk kell, hogy legyen a hiba, nem igaz!?

Más esetekben ennek pont az ellenkezője történik. Valaki valami nagyon kedves vagy épp megható dolgot tesz velem, holott szinte nem is ismer engem, tehát elvileg nem is tud szeretni engem, és mégis. Én pedig könnyekig hatódom, és legszívesebben megölelném, de megszólal bennem egy hang, hogy: "Óvatosan, ez az egész nem rólad szól, nem neked szól, hiszen ez az ember nem is ismer téged, azt sem tudja, ki vagy. Micsoda szentimentális idióta vagy, gondolkozz már egy kicsit, egy idegennek akarsz a nyakába ugrani!? Még az is lehet, hogy valami hátsó szándék vezérli, ki tudhatja, hogy mit miért csinál." A kolléga, aki felveszi a leesett papírjaimat vagy segít feltörölni a kiborult kávémat. A kiszolgáló a pékségben, aki megkérdezi, hogy milyen napom van. A főnök, aki megkérdezi, hogy hogyan tudna segíteni, ha nem sikerül határidőre teljesíteni. Az ügyfél, aki azt mondja, hogy minden rendben lesz, ha azt látja, izgulok a prezentáció előtt. A pincér, aki külön asztalhoz ültet, ha azt látja, hogy sántítok. A csoporttárs, aki azt mondja, hogy megért, mert ő is átélt már hasonló nehézségeket, és neki is nagyon nehéz volt mindezt elfogadnia.

Mindkét forgatókönyv komoly frusztrációt szült bennem időről időre. Ha valaki azt mondja, hogy szeret engem, miközben folyamatosan bánt, akkor miért nem haragudhatok rá, miért kell nekem aszerint cselekednem, amit mond, nem pedig aszerint, amit tesz? Ha pedig valaki azt sem tudja, hogy ki vagyok, és esze ágában sincs azt mondania, hogy szeret engem, mégis valami olyat tesz velem, ami számomra kedves, és amit egyébként csak olyankor teszünk, ha valakit szeretünk, akkor mégis hányadán álljak ezzel az emberrel?

Ezen rágódva rá kellett jöjjek, hogy itt két (szinte teljesen) külön dologról van szó: szeretni illetve szeretetet adni. Illetve a másik szemszögből nézve nézve: szeretve lenni illetve szeretetet kapni. A kettő között számomra az a különbség, hogy szeretni valakit egy érzés vagy egy gondolat, szeretetet adni pedig egy cselekedet. A szeretet érzése egy viszonylag állandó, időtől független érzés, ezzel szemben a szeretet adás egy sokkal kézzel foghatóbb, időhöz kötöttebb, újra és újra előforduló esemény vagy cselekedet. És egyik sem feltétele a másiknak. Simán lehet valakit szeretni, anélkül, hogy akár egyetlen cseppnyi szeretetet adnánk neki. Ez például az eszköztelen és érzelmileg infantilis szülő tipikus esete, aki minden szándéka ellenére is folyamatosan csak árt a gyerekének. Ugyanígy, minden további nélkül lehet szeretetet adni valakinek, akit igazából semmit nem jelent számukra, és most találkoztunk vele életünkben először és utoljára. Ha egy orvos megmenti valakinek az életét, az szeretetet ad neki, az idejét, a figyelmét, a szakértelmét és a tapasztalatát a betegre fordítja annak érdekében, hogy ő tovább élhessen, holott a szíve mélyén egyáltalán nem szereti őt, soha nem is látta, és valószínűleg nem is fogja a továbbiakban sem túl sokszor.

Miután ezt megértettem és leszögeztem, minden elkezdett végre értelmet nyerni. A saját élményeimen elgondolkodva pedig egy nagyon fontos megállapításra jutottam. Azzal, hogy engem valaki szeret, kitörölhetem a seggemet! Nekem nem arra van szükségem, hogy engem - úgy egyébként a szíve mélyén - valaki szeressen, hanem arra, hogy valakitől szeretetet kapjak, elegendő mennyiségben, időről időre, újra és újra. És egyenesen azt gondolom, hogy mindenkinek erre van szüksége, a másik dolog pedig, hogy a szívük mélyén mit éreznek iránta mások, sokadrangú!

Ezek után már sokkal könnyebben ki merem mondani, hogy szép dolog, ha valaki szeret, de ha nincs rám ideje, nem tudok rá számítani, nem tudok megbízni benne, nem figyel rám, nem tisztel, ítélkezik felettem, kioktat, folyamatosan megbánt és megkeseríti az életemet, akkor engem nem érdekel, hogy egyébként azt mondja, hogy szeret! Ez az ember az én számomra nem szeret engem és kész, és nagyívben leszarom, hogy egyébként ennek az ellenkezőjét érzi vagy mondja.

Mindennek pedig van egy másik oldala is: vannak emberek az életemben, akiket szeretek, és akik fontosak számomra. Ők ugyanannyira nincsenek kisegítve ennek tényével, mint ahogyan én sem vagyok kisegítve azzal, ha valaki szeret ugyan, mégis folyamatosan bánt és szenvedést okoz nekem. Ezeknek az embereknek, a szeretteimnek arra van szükségük, hogy szeretetet adjak nekik, újra és újra. Arra van szükségük, hogy időt töltsek velük, hogy figyeljek rájuk, hogy megkérdezzem hogy vannak, hogy megértsem őket, hogy ne ítélkezzem felettük, hogy bízhassanak bennem és ne éljek vissza a bizalmukkal, hogy számíthassanak rám, hogy segítsek nekik, ha bajban vannak, hogy együtt szomorkodjak velük bánatukban és együtt örüljek velük a sikerüknek, hogy őszinte legyek velük. És ha mindez adott, akkor onnantól kezdve nem is igazán fogja érdekelni őket az, hogy mit érzek a szívem mélyén, és hogy ezt kimondom-e egyáltalán vagy nem. Nem fog számítani, csak az fog számítani, amit teszek értük, és ebből tudni fogják, hogy szeretem őket. Ha pedig nem így viszonyulok hozzájuk, akkor ugyancsak nem fog sokat javítani a helyzeten az, ha esetleg fennhangon hirdetem, hogy egyébként mennyire szeretem őket, mélyen legbelül. Őket biztosan nem fogja meghatni!