Ezzel nagyjából mindenki egyetért. De az emberek nagyobb része a címet így értené: szívás perfekcionistának lenni, mert rettentő fárasztó és stresszes, de legalább kifizetődő, mert ez a siker ára, sőt, máshogy nem is nagyon lehet igazán sikeresnek lenni. Hát én másképp értettem a címet! Én azt állítom, hogy a perfekcionizmus nem kicsit szívás, hanem nagyon szívás. Úgy szívás ahogy van: egészségtelen, fárasztó, stresszes, ráadásul garantáltan bukáshoz vezet!

Hogy miért írok minderről? Mert magam is gyógyulófélben lévő perfekcionista vagyok, úgyhogy van összehasonlítási alapom, elsőkézből, a saját bőrömön megtapasztalva. Projekt-menedzserként dolgozom, így a munkám során sokszor, sok emberen láthattam azt, hogy a perfekcionista megközelítéssel van egy óriási gyakorlati probléma: a perfekcionizmus nagyon hamar konfliktusba kerül a valósággal, és ilyenkor nagyon ritka (én még sosem láttam), hogy a valóság húzná a rövidebbet.

A saját feladataim menedzselése

Kezdjük egyéni szinten. Bemegyek reggel az irodába, bekapcsolom a számítógépemet, megnyitom a postaládámat, elolvasom a leveleimet, beazonosítom az azokban érkezett új feladataimat, gondosan feljegyzem őket a feladatlistámban, a már meglévő feladataim mellé. Így kapok egy listát, ami első ránézésre minden reggel ijesztően vaskosnak tűnik, és általában az is. Ezzel idáig nagyjából mindenki így van, aki olyan munkát végez, amiben több helyről érkeznek feladatok, többféle elvárásnak kell megfelelni, és van valamennyi szabadság a saját feladataim menedzselésében. És itt egyből el is érkezem a nagy válaszúthoz. Alapvetően kétféleképpen gondolkozhatom és kétféle dolgot tehetek.

A perfekcionista megközelítése

Mondhatom azt, hogy perfekcionista vagyok, azaz a tökéletesnél alább nem adom, és talán holnapra tudok halasztani néhány dolgot a listámról (mert azt azért a nagy perfekcionizmusom ellenére is belátom, hogy minden talán nem fog menni ma), de azért elvárom magamtól, hogy a feladatok nagyobbik része legyen meg ma, pláne azok, amik esetében fontos lenne másoknak az, hogy még ma készen legyen. Elkezdem megbecsülni őket, hogy melyik mennyi időt vesz igénybe? Aztán ez alapján priorizálok? Dehogy, ez túl rizikós lenne, még a végén kiderülne, hogy teljesen esélytelen megcsinálnom mindent, ami azt jelentené, hogy nekem és a tökéletességemnek lőttek, ezt pedig nem bírnám elviselni.

Inkább veszek egy mély levegőt, beledugom a homokba a fejemet, feltűröm az ingem ujját, és nekilátok vadul dolgozni. Hogy hogyan fogom priorizálni a feladataimat? Mivel úgyis mindent meg fogok csinálni, így teljesen mindegy, nem is stresszelem magamat holmi priorizálással, egyszerűen csak nekilátok. A stratégia gyakran az, hogy - mivel nagyon sok feladatom van, ezért - a legkisebbekkel kezdek, amiken a legkönnyebben és leggyorsabban túl tudok esni, így legalább idővel kicsit fellélegezhetek, és nem nehezedik rám olyan nyomasztó súllyal a feladatok mennyisége (pontosabban darabszáma). Az persze nem számít, hogy a megoldott 5 kis feladat igazából egyáltalán nem volt fontos, sőt talán még várhatott is volna néhány napot. És persze az sem számít, hogy a még hátralévő feladatok sokkal fontosabbak és sürgősebbek, és nagyságrendekkel több időt fognak igénybe venni, csak az számít, hogy reggel volt 10 feladatom, amiből máris megoldottam 5-öt, és a napból még csak másfél óra telt el. Megnyugodhatok, minden rendben, minden sínen, a tökéletességem nem forog veszélyben, sőt egy kis kávészünetet is megérdemlek, hogy még jobban fellélegezzek, elvégre keményen dolgoztam és nagyon jól állok.

Aztán a szünet után már nehezebb belevetni magamat a munkába, mert elfogytak a gyors feladatszám-csökkenést ígérő feladatok, kénytelen vagyok valami nagyobb fába vágni a fejszémet. Persze priorizálni még most sem fogok, miért is tenném, amikor úgyis mindent meg "kell" csinálnom. Megint választok valamit, általában azt, ami a legérdekesebb számomra, vagy amivel a legszívesebben foglalkozom. Egy ideig jól is esik elmélyedni a feladatban, de aztán hamar elkezd újra erősödni a nyomás, ami megnehezíti a koncentrációt és az elmélyült munkát. Már lassan ebédszünet, aztán már az ebéden is túl vagyok, és már órák óta nem akar csökkenni a feladatok száma. Nem baj, belehúzok, esetleg egy kicsit túlórázok majd, de valahogy megoldom. Aztán eszembe jut, hogy a túlóra ma nem nagyon fog menni, mert 6-ra megyek fogorvoshoz, utána meg sportolni. Ettől még idegesebb leszek, mi lesz így velem!? Majd este, sport után ráteszek még egy lapáttal, otthon az ágyból, bár azért a szívem mélyén tudom, hogy az már ritkán szokott összejönni. Viszont addig is valamit lépnem kell, nem tehetek fel mindent egy lapátra, a hálószobai munkára. Úgyhogy kétségbeesésemben belekezdek még egy feladatba, hátha párhuzamosan jobban fog menni. Gondolom nem kell ecsetelnem hogy ez mennyire szokott működni: semennyire. Ettől még idegesebb leszek, még frusztráltabb, még kevésbé tudok koncentrálni és még lassabban haladok. Aztán közeledik a 6 óra, már látszik, hogy ebből nem lesz semmi, még mindig 4 feladatom nyitva van, de rohannom kell tovább. Csak reménykedem benne, hogy valahogy megúszom az egészet, és ki tudok csikarni még egy nap haladékot. Akár sikerül, akár nem, most rohannom kell, inkább próbálom elfelejteni az egészet. Este még hullafáradtan bekapcsolom a gépemet, és egy órás szenvedés keretében még elvégzek körülbelül 15 percnyi effektív munkát. Hullafáradtan és rettentő frusztráltan alszom el, a feladataimmal álmodok, aztán reggel kezdődik minden elölről.

Reggel kapok egy kis friss lendületet, újra bízom, és újra elhiszem, hogy majd ma végre sikerülni fog, és megoldom az összes feladatomat, amit az elmúlt napokból felhalmoztam magamnak, és akkor megint minden szép lesz és jó, én pedig tökéletes.

A földi halandó megközelítése

Pedig lenne egy másik lehetőségem is. A másik lehetőségem az, hogy abból indulok ki, hogy a mai napomon legjobb esetben is este 6-ig tudok dolgozni, ami mondjuk 8 munkaóra. Megnézem a feladataimat, megbecsülöm, hogy melyik mennyi időt vesz igénybe. Kijön mondjuk, hogy a 10 aktuális feladatom összesen 20 órát vesz igénybe. (Ha már a számoknál tartunk, javaslom elolvasni Az összeadás trükkje című írásomat, ami erősen kapcsolódik ide!) Ezt az információt nem söpröm a szőnyeg alá, hanem szembenézek vele, nem áltatom és nem stresszelem magamat azzal, hogy mindez bele fog férni a mai napba, mert nem fog. Innentől kezdve viszont kulcsfontosságúvá válik az, hogy egy döntést kell hoznom, amivel választok, hogy akkor a mai 8 órába mi férjen bele. Ehhez pedig lehetőleg nem azt veszem figyelembe, hogy mihez van kedvem a mai napon, hanem azt, hogy melyik feladat mennyire sürgős és mennyire fontos. Mi az, ami halasztható, mi az, ami esetleg delegálható másnak, mi az, ami elhagyható, azaz akkor sem fog semmi történni, ha egyáltalán nem foglalkozom vele, soha többet (meglepően sok feladatra alkalmazható, ha igazán őszinte akarok lenni magamhoz). Sőt, ha látom azt, hogy a mára tervezett feladataim 20 órát vennének igénybe, akkor mi az, amit talán fel annyi idő alatt is meg lehet oldani, 90 vagy 80 vagy 70%-os minőségben, mert igazából (rajtam kívül) senkinek nem olyan fontos a minőség az adott feladat esetén. Lehet, hogy egyszerűbb és gyorsabb szóban megbeszélni valamit 5 perc alatt és esetleg írni róla egy 5 perces tömör emlékeztetőt, mintsem 20 perc alatt írni egy csodálatos hivatalos körlevelet. Lehet, hogy a megbeszélés emlékeztetőjének megírása helyett, elegendő lefotózni és körbeküldeni a táblát, amire felírtuk a lényeget. Lehet, hogy a ma délutáni státuszmeeting akár el is maradhat, mert nem történt semmi érdemleges vagy megbeszélni való dolog az elmúlt egy héten. Ha így nézem, akkor lehet, hogy a 20 óra munka már csak 16 óra. Ekkor persze még mindig választanom kell, akár a feladatok kiosztóját is bevonva, és jó esetben már idejekorán jeleznem kell azt is, hogy mi az, ami csak 1 vagy 2 vagy 3 nap csúszással fog elkészülni. És ha sikerült eldöntenem, hogy akkor mivel is foglalkozom a mai 8 órában, akkor onnantól kezdve már semmi másra nem kell fókuszálnom.

Vonjunk mérleget

És hogy mi a különbség a perfekcionista és a halandó megközelítése között? A második sokkal kevésbé frusztráló és stresszes (leszámítva a reggeli fél órát, amire sikerül felállítani azt a fránya prioritást), ez rendben van, ezt eddig is tudtuk. De mi a különbség eredményesség tekintetében? A napom az első és a második esetben is 8 órából állt. Az első esetben bíztam magamban és a csodában, de nem törődtem a realitással, aminek az lett az eredménye, hogy mindenféle lényegtelen és apró feladatokat végeztem el tökéletes minőségben, kétszer annyi idő alatt, mint amire szükség lett volna, végül pedig belevágtam több nagyobb és fontosabb feladatba, amiből semmit nem sikerült befejeznem. A környezetem pedig az utolsó pillanatban értesült arról, hogy az ígéretem ellenére nem sikerült teljesítenem határidőre. A második esetben eldobáltam és elhalasztottam lényegtelen feladatokat, nem törekedtem tökéletességre ott, ahol annak nem volt jelentősége, a várható csúszásokat jó előre jeleztem, a fontossági sorrendet a feladat gazdáival együtt határoztam meg, és a lehetőségekhez mérten a legfontosabb és legsürgősebb feladatokra fordítottam a figyelmem, időm és energiám legjavát, amivel jobb eséllyel tudtam ténylegesen be is fejezni fontos feladatot vagy feladatokat.

Akkor mégis miért?

Nagyon ésszerűnek, egyszerűnek és racionálisnak tűnik az egész, valahogy mégis nagyon nehéz megcsinálni. Hiába voltam mindig is tisztában ezzel valamilyen szinten, mégsem sikerült sosem eszerint cselekednem. Hogy miért? Hát azért mert van néhány pontja, amivel nehéz szembenézni. Nem ésszel, hanem érzelmileg.

• Ahhoz, hogy egyáltalán vegyem a bátorságot ahhoz, hogy megbecsüljem a tervezett feladataim időigényét, szembe kell néznem annak a lehetőségével, hogy nem fog tetszeni a szám, ami kijön. Oké, hogy esetleg az jön ki, hogy földi halandó számára lehetetlen ennyi mindent megcsinálni egy nap alatt, de ennek ellenére milyen jó azzal az érzéssel élni, hogy nekem mégis sikerülni fog, mert annyira különleges vagyok, szinte mindenható, egy csoda, aki mindent meg tud oldani.
• Ahhoz, hogy a kijött számot el tudjam fogadni, és azzal tudjak valamit ésszerűt kezdeni, el kell fogadnom, hogy nem fogok tudni megfelelni a saját magam felé támasztott elvárásaimnak, a mások felől jövő elvárásoknak és a másoknak tett ígéreteimnek, és ez borzasztó nehéz. (Ha nem nézek szembe ezzel, akkor ugyan még kevésbé fogok tudni megfelelni, de legalább az utolsó pillanatig hihetek abban, hogy sikerülni fog, aztán meg reménykedhetem abban, hogy valahogy megúszom majd.)
• Ahhoz, hogy bepriorizáljam a feladataimat, el kell engednem azt, hogy azzal foglalkozzak, amihez éppen kedvem van a mai napon. Ez szimplán csak kényelmetlen.
• Ahhoz, hogy képes legyek azt mondani, hogy ezt az egyórás feladatot igazából fél óra alatt is meg lehet csinálni, "elég jó" minőségben, el kell engednem azt a képet, hogy én mindig mindent tökéletesen oldok meg, és meg kell kockáztatni azt, hogy valaki esetleg azt mondja majd rólam, hogy "na, ezt a feladatot azért meg lehetett volna oldani jobban", ráadásul úgy, hogy valójában igaza is van. Csak abban nem feltétlenül van igaza, hogy egyáltalán érdemes lett volna jobban megoldani.
• Ahhoz, hogy megbeszéljem a prioritást a feljebbvalóimmal, vállalni kell azt, hogy olyat mondok illetve kérdezek tőlük, amit nem akarnak hallani. Ők ugyanis azt akarják hallani, hogy minden készen lesz, még ma. Azzal, hogy szembesítem őket a realitással és megkérdezem a prioritást, csalódást, frusztrációt és dühöt okozok nekik, és megkockáztatom azt, hogy elégedetlenek lesznek velem, és azt fogják gondolni vagy mondani rólam, hogy nem vagyok elég jó. Ezt rettentő nehéz elviselni.
• Ahhoz, hogy végül értesítsem a priorizálás "veszteseit" arról, hogy az ő feladatuk csúszni fog, ismét csak csalódást és elégedetlenséget okozok, amivel kicsit magam előtt is kudarcot vallok. Elvégre mennyivel jobb úgy gondolni magamra, hogy képes vagyok mindig mindenkinek megfelelni, mindenki jó véleménnyel van rólam, mindenki elégedett velem és azt gondolja, hogy mennyire jó vagyok, szinte már tökéletes.
• Ahhoz, hogy egy delegálható feladatot delegáljak, le kell győznöm azt a gondolatot, hogy mindezt azért csináltam, mert nem vagyok képes megbirkózni a feladataimmal, továbbá meg kell bíznom abban, hogy más is elég jó ahhoz, hogy megoldja a feladatot, miközben olyan jóleső érzés azt gondolni, hogy ezt csak én tudnám igazán jól megcsinálni.
• Ahhoz pedig, hogy egy teljesen lényegtelen feladatot egyáltalán ne csináljak meg, valakinek nemet kell mondanom, ezzel esetleg csalódást és dühöt okozva. Vagy ha ezt nincs erőm megtenni, akkor azt kockáztatom, hogy egyszer majd számon kérik rajtam, hogy miért nincs megcsinálva, amikor rám lett bízva.

Racionalitás és célszerűség ide vagy oda, ugye, hogy nem is olyan egyszerű...

A perfekcionista csapata

És most nézzük mindezt csapat szinten. Nevezetesen mi történik akkor, ha egy perfekcionista gondolkodású emberre rábíznak egy csapatot. Ráadásul ez gyakorta ténylegesen meg is történik, mert a perfekcionista emberek (magamat beleértve) nem tudnak megállni egy szinten, hanem mindig többet, jobbat és nagyobbat akarnak teljesíteni, feljebb és feljebb akarnak törni a ranglétrán, tele vannak ambícióval, mert azt gondolják, hogy mindenre képesek, vagy inkább rettegnek attól, ha kiderül, hogy valamit már nem képesek megugrani, valami túl magas szint nekik. Szóval mi történik, ha egy perfekcionista vezető beosztásba kerül és rábíznak egy csapatot? Hát ilyenkor az történik, amit várni lehet: ugyanaz a szörnyű vergődés játszódik le, ami eddig csak a perfekcionista ember fejében játszódott le, ezúttal azonban nagyban, az egész csapatra vetítve. Lehetetlen, irreális kérések, irreális vállalások, lehetetlen megfelelés, állandó frusztráció és elégedetlenség. Ezt csinálja egy perfekcionista vezető, és ezt éli át az, aki egy ilyen vezető csapatában dolgozik. Ebbe nem is akarok nagyon belemenni, csak néhány - bizonyára sokunk számára ismerős -, vezetőink szájából elhangozott mondatot emelnék ki:

• A projektnek be kell fejeződnie 2 hónap múlva, nincs olyan, hogy nem! Ha nem leszünk készen, fejek fognak hullani!
• Ennek a projektnek ennyi pénzből meg kell lennie, az ügyfélnek ennyi pénze van csak rá, oldjátok meg így!
  Közeledik a határidő, mindenki dolgozzon sokkal keményebben, mint eddig!
• Itt van ez a feladat, ezzel foglalkozzak? Igen, ez nagyon fontos, foglalkozz ezzel! Ok, de akkor a másikkal nem tudok, amit előbb kaptam. Hú, de az is nagyon fontos, azzal is foglalkozz! Ok, de akkor melyikkel? Mindkettővel, mindkettő nagyon fontos, mindkettőnek meg kell lennie!
• Persze, elmehetsz szabira holnaptól egész hétre, de hétfőre legyen meg ez a kétnapos feladat!
  A holnapi nap folyamán a 10 fős csapatból mindenkinek átnézem a munkáját és személyesen elbeszélgetek az idei célkitűzésekről, fejenként két órában!

Megjegyzések és konklúzió

Hozzáfűznék még néhány dolgot, nehogy valaki félreértsen. Számomra a perfekcionizmus azt jelenti, hogy mindenben mindig tökéleteset kell nyújtanom, mindig mindent meg kell oldanom, nincs olyan, hogy "elég jó", és nincs olyan, hogy "ez sok". Csak tökéletes van és értékelhetetlen, átmenet nincs. Csak olyan van, hogy mindent megoldok vagy olyan, hogy elbuktam, köztes állapot nincs.

Ha elengedem a perfekcionizmust, az nem jelenti azt, hogy ne törekednék a lehető legjobb teljesítményre. De igen, törekszem rá, csak belátom, hogy vannak feladatok, amiket felesleges tökéletesre megcsinálni, de vannak olyanok is, ahol fontos a "szinte" tökéletes megoldás, csak az ilyen feladat ritkább, mint azt egy perfekcionista gondolná. Ha elengedem a perfekcionizmusomat, az nem jelenti azt, hogy ne szeretném a lehető legtöbb dolgot megcsinálni egy adott napon, csak azt jelenti, hogy belátom, hogy minden nem fog menni, de ettől még rendben vagyok, ettől nem kell szégyellnem magamat, még akkor sem, ha valaki szerint nem elég, amit teszek.

Azt gondolom, hogy perfekcionistának lenni egészségtelen, frusztráló, ráadásul nem kifizetődő. Vezetőként vagy menedzserként pedig egyenesen halálra vagyok ítélve, ha nem tudom kezelni és kordában tartani a perfekcionizmusomat.

És még egy fontos dolog, ami már messzire vezet. A személyes tapasztalatom az, hogy a perfekcionizmus kezelése és leküzdése nem egy szimpla racionális elhatározás kérdése, és nem megy egyik napról a másikra, mert az érzelmi hátterének gyakran nagyon mély gyökerei vannak, amit csak komoly és mélyreható érzelmi munkával - akár szakember segítségével - lehet kezelni. Szóval ne csodálkozzunk, ha nem fog sikerülni csak úgy egyszerűen változtatni rajta. Nekem sem sikerült, hosszú évek kemény munkája van benne, hogy egyáltalán el tudtam indulni a "gyógyulás" útján... De lehet változtatni rajta, ebben biztos vagyok!