Ezzel nagyjából mindenki egyetért. De az emberek nagyobb része a címet így értené: szívás perfekcionistának lenni, mert rettentő fárasztó és stresszes, de legalább kifizetődő, mert ez a siker ára, sőt, máshogy nem is nagyon lehet igazán sikeresnek lenni. Hát én másképp értettem a címet! Én azt állítom, hogy a perfekcionizmus nem kicsit szívás, hanem nagyon szívás. Úgy szívás ahogy van: egészségtelen, fárasztó, stresszes, ráadásul garantáltan bukáshoz vezet!

Hogy miért írok minderről? Mert magam is gyógyulófélben lévő perfekcionista vagyok, úgyhogy van összehasonlítási alapom, elsőkézből, a saját bőrömön megtapasztalva. Projekt-menedzserként dolgozom, így a munkám során sokszor, sok emberen láthattam azt, hogy a perfekcionista megközelítéssel van egy óriási gyakorlati probléma: a perfekcionizmus nagyon hamar konfliktusba kerül a valósággal, és ilyenkor nagyon ritka (én még sosem láttam), hogy a valóság húzná a rövidebbet.

Egy hatalmas káosz és fejetlenség közepén vagyok a munkahelyemen. Csak jönnek és jönnek a feladatok, és azt sem tudom merre áll a fejem, hogy mihez kezdjek. Egyik feladat fontosabb a másiknál, nem tudom melyiket válasszam. Közben az emberek énrám várnak, hogy eligazítsam őket és feladatot adjak nekik. Nagyon nyomasztó érzés, nehezen viselem ezt a nyomást. Szinte megbénít a sok teendő, pont most, amikor a legnagyobb szükség lenne a koncentrációra és a tiszta fejre. Aztán valahogyan mégis sikerül erőt vennem magamon, megnyugtatni magamat, felállítani valami prioritást, és nekilátni a feladatok megoldásának valamilyen értelmes és ésszerű sorrendben. Megoldom az egyik problémát, aztán a másikat, elsimítok néhány konfliktust, megválaszolok néhány levelet, kiosztok néhány feladatot, és lassan elül a vihar, kibogozódnak a csomók, kisimulnak a ráncok a munka és az emberek tengerében, és azt veszem észre, hogy minden sínre került, mindenki megnyugodott. Kivéve engem. Nekem valahogyan nem sikerül.

Egyre inkább úgy érzem, hogy borzalmasan gyengén teljesítek, ha arról van szó, hogy meg kell becsülnöm egy halom bárminek az összegét, legyen szó pénzről, időről vagy bármiről. Valahogy mindig nagyon mellé lövök, mintha valami a bolondját járatná velem. 

Havi kiadások

Megvan a havi fix bevételem. Lehetne több, de azért nem is kevés, ennyiből garantáltan ki kell tudni jönni, sőt egy részét félre kellene tudnom tenni minden hónapban, megtakarításként. Ezzel szemben valahogy minden hónapban, amikor megkapom a fizetésemet, az egyenlegem ugyanannyit mutat, és nem hajlandó növekedni. Hogyan lehet? De hát nem is költök sokat! Nem is pazarolok, semmi feleslegesre nem adok ki pénzt! Kell valamennyi a hitel törlesztésére, kell rezsire, kell valamennyi az autóra, élelmiszerekre, kajára, ezen nem spórolok. Meg egy kis extra itt-ott, kis étterem, kis buli, ja meg most becsúszott egy kis extra, mert lejárt az autó műszakija, de az sem volt extrém nagy összeg. Hogyan lehet akkor mégis, hogy mindig kifutok a keretből? Egyik sem olyan nagy tétel, hová folyik el a pénzem? Elhatároztam, hogy utána járok. Csináltam egy kis táblázatot magamnak, és egy hónapon keresztül minden egyes kiadásomat berögzítettem, kategorizálva: rezsi, kaja, autó, élelmiszer, stb. Vártam, hogy kiderüljön a turpisság, a hiba, a trükk, de legnagyobb meglepetésemre nem volt trükk. Egy kivétellel mindenben igazam volt: nem volt kiugróan magas tétel, nem volt kiugróan magas kategória sem, minden nagyjából annyi volt, amennyit gondoltam, esetleg egy kicsit magasabb itt-ott. Egy dologban tévedtem csak: elfelejtettem összeadni ezeket a számokat. Illetve összeadtam őket valahogyan, érzésre, de az érzésre összeadás totálisan becsapott. Majdnem dupla annyira jöttek ki a ténylegesen összeadott számok, az érzésre összeadotthoz képest. 

Milliószor megtörtént már velem, élénken él bennem az élmény és az érzés. Teljesen ki vagyok borulva, dühöngök, legszívesebben szétvernék valamit vagy inkább valakit. Ami velem történt, az igazságtalan és felháborító! Méltatlan, kritikán aluli, elviselhetetlen, elfogadhatatlan, szánalmas és szégyenteljes az, ami történt, amit a másik fél csinál velem, magával, velünk kettőnkkel, sokunkkal vagy épp a világgal. Szétfeszít a düh és a harag. Csak úgy árad belőlem a panasz és a kritika. Tombol az igazságérzetem, teret is engedek a dühömnek. Csak úgy ömlik ki belőlem, hogy mi miért borzalmas, mi miért igazságtalan, mi miért rossz. Jól esik kiengedni azt, ami feszített belülről, amit eddig nem volt alkalmam kiadni magamból.

Általában ez aztán úgy folytatódik, hogy a vádolt másik fél elkezd szabadkozni, védekezni, elkezdi vitatni a kritikámat és az érzéseimet, elkezdjük elemezni a történteket, aztán elkezdünk szőrszálat hasogatni. A kritikámat és a dühömet személyes sértésnek veszi, ami ellene irányul. Ebben van is igazság, nem állt szándékomban megkímélni, és valóban, nem csak a helyzetre meg a történtekre vagyok dühös, hanem rá magára is. Valahol érthető hát, hogy ez nem tetszik neki, és próbálja megvédeni magát, elutasítva a kritikát és a vádakat. De ez engem most a legkevésbé sem érdekel, dühös vagyok, és eszem ágában sincs megérteni őt. A hárításától és védekezésétől még dühösebb leszek, mert azt érzem, hogy a dühöm nem talál megértésre, a problémáimat és a vádjaimat nem veszi komolyan, sőt az egészet alaptalannak próbálja beállítani. Ezt természetesen én is személyes sértésnek veszem, mintha magát az értelmi képességeimet kérdőjelezné meg. Csak öntjük és öntjük az olajat egymás tüzére, mígnem egy borzalmas nagy robbanásban törünk ki mindketten, és elhagyjuk a tett helyszínét, elbeszélve egymás mellett, meg nem értve és elutasítva egymást, majd pedig eltemetve a problémákat, valahogyan továbblépve a személyes kapcsolatunkban, mígnem újra szembe nem jön ugyanez a probléma, és kezdődik elölről az egész, immáron még hevesebben és még mélyebb sebeket okozva.

Van azonban egy másik verzió is, ami valóságos sokként hat rám, ha szembe találkozom vele. A történet ugyanúgy kezdődik, feldúlt vagyok, elfogadhatatlannak tartom, ami történt, és amit velem tettek. Teret engedek a dühömnek, és rázúdítom (jó esetben) arra, akit felelősnek tartok érte, aki a legnagyobb meglepetésemre így válaszol: "Igen, értem, igazságtalan, nem szabadott volna megtörténnie, mérhetetlenül dühös vagy, totál ki vagy borulva. Ezt teljesen megértem, minden okod megvan arra, hogy így érezz, ez teljesen rendben is van. De mégis mit akarsz kezdeni ezzel az egésszel? Mit szeretnél? Mit szeretnél, ha történne? És hogyan tudok segíteni Neked ebben?"

A legfőbb vágyunk és szükségletünk, hogy megértve, értékelve és szeretve legyünk. Mindannyian erre vágyunk, még azok is, akik ennek nincsenek tudatában, vagy épp ellenkezőleg, egyenesen tagadják ennek szükségességét. Hogyan tudjuk mindezt elérni, mit kell tennünk ahhoz, hogy ezt megkapjuk? Mi mindent teszünk meg a cél érdekében? Próbálunk szépek lenni, próbálunk okosak lenni, próbálunk sikeresek lenni, és még ki tudja mennyi minden teszünk. De vajon tényleg jó úton járunk? Tényleg a helyes lépéseket tesszük azért, hogy szeretve legyünk?

Fordítsuk meg egy kicsit a dolgot, és nézzük meg azt, hogy kik és mifélek azok az emberek, akiknek megadjuk mindezt, akiket valóban megértünk, akiket értékelünk és őszintén szeretünk. Mit szeretünk bennük? Azokat a dolgokat szeretjük bennük, amiket magunkban is szeretünk, és amiért szerethetőnek gondoljuk magunkat? Vagy teljesen más dolgok miatt szeretjük őket? Van egyáltalán bármi közös azokban az emberekben, akiket szeretünk, illetve azokban az emberekben, akiket úgy általában szeretni szoktak? Van egyáltalán olyan, hogy valakiket könnyebben, jobban vagy hamarabb megszeretünk vagy megszeretnek az emberek?

Hányszor hallottam már azt másoktól, amikor éppen nagyon haragudtam valakire azért, amit velem tett, hogy "ó ugyan már, a szíve mélyén szeret ő téged, csak nehezen tudja kifejezni". Ez általában még tovább rontotta a helyzetemet annyival, hogy most már nem csak csalódott és dühös voltam, hanem bűntudatom is lett, hiszen akire haragszom, az valójában szeretem engem, szóval nem is szabadna haragudnom rá. A barát, aki kibeszél a hátam mögött, a barátnő, aki rajtam tölti ki a mérgét, a szülő, aki a bajban kioktat és azt mondja, hogy mindent magamnak köszönhetek, ő pedig amúgy is megmondta előre. Ők elvileg, a szívük mélyén mind nagyon szeretnek, mégis legszívesebben az arcukba üvölteném, hogy ez számomra nem szeretet, de nem teszem, mert visszatart a bűntudat és a lelkiismeret-furdalás. Elvégre milyen ember az, aki haragszik a szeretteire vagy üvöltözik velük!? Különösen kényes ez a szituáció, ha a szülőkről van szó. Rájuk aztán végképp tilos haragudni, hiszen mindent nekik köszönhetünk, ők voltak azok, akik magukat nem kímélve felneveltek minket, aki rájuk haragszik, az aztán végképp a legrosszabb fajtából való. Ha ők - akik a legjobban szeretnek - valami rosszat tesznek velünk, akkor nyilvánvalóan bennünk kell, hogy legyen a hiba, nem igaz!?

Egy fontos témáról szeretnék írni, ami lépten-nyomon felbukkan a médiában, a híradásokban, filmekben, könyvekben, újságcikkekben, és mindenkinek van valamilyen véleménye róla: a bolygónk jövőjéről. Ki azt gondolja, hogy az egész csak egy felfújt lufi, üres riogatás és félelemkeltés, amivel mindenféle "zöld" terméket lehet eladni nagy mennyiségben. Mások komolyan veszik a problémát, és azt gondolják, hogy vagyunk annyira érettek társadalmi szinten, hogy nem pusztítjuk el magunkat. A talán legnagyobb tábor pedig a pesszimisták tábora, akik azt gondolják, hogy a veszély nagyon is valós, és vagyunk annyira önzők, felelőtlenek és szűklátókörűek, hogy elpusztítsuk a bolygót és magunkat is.

Alapvetően két külön kérdés merül fel a témát illetően, amire más-más választ adhatunk vagy véleményeket fogalmazhatunk meg:

1) Mennyire valós a veszély, mennyire van veszélyben a környezetünk, a bolygónk és a jövőnk?

2) Ha valóban komoly a veszély, akkor vajon képesek leszünk-e bölcsen és felelősen viselkedni és megóvni a bolygónkat?

A minap ismét egy cikkbe botlottam a facebook-on, amit valamelyik ismerősöm osztott meg, és valóságos futótűzként képes terjedni a közösségi oldalon. Nem ez volt az első példány, amivel találkoztam, valószínűleg nem is az utolsó, a lényeg viszont mindegyikben ugyanaz: a gonosz orvostudomány és gyógyszerlobbi "rákgyógyítás címszó alatt" meg akar minket ölni kemoterápiával és sugárkezeléssel.

Eleinte mérhetetlenül felbosszantottam magamat az ilyen cikkek láttán, mert azon túl, hogy tele van sületlenségekkel, rendkívül veszélyes ilyen dolgokkal tömni az emberek fejét, mert ezzel megvonjuk a betegektől a gyógyulás esélyét, és mindenféle sarlatánok karjaiba küldjük őket.

Mivel nagyon úgy néz ki azonban, hogy ezek a cikkek igenis népszerűek, és minden igyekezetem és bosszúságom ellenére élnek, virulnak és megállíthatatlanul terjednek, úgy döntöttem, hogy megpróbálom félretenni egy kicsit az érzéseimet és az előítéleteimet, és minden racionalitásomat latba vetve megvizsgálom azt, hogy miket állítanak ezek a cikkek, azokban vajon mennyi az igazságtartalom, és mi az oka annak, hogy ennyire népszerűek tudnak lenni.

Sok embertől hallottam már ugyanazt a történetet büszkén mesélve különböző formában:

1-es verzió: az álomnő

- "Ismered ezt meg ezt a nőt, aki most sikeres, híres modell vagy műsorvezető vagy színész vagy énekes vagy akármi, és az egész világ a lábai előtt hever? Képzeld, ugyanabba a középsuliba jártunk, hárommal volt alattam, és később tudtam meg egy közös ismerősünktől, hogy vagy egy teljes évig halálosan szerelmes volt belém."

Ehhez persze szokás szerint társul egy üveges, elmerengő tekintet és egy széles, önelégült mosoly is közben. Mintha ez az egész bármit is jelentene az ég világon.

- "És? Ezzel most mégis mi az Istent akarsz mondani? Hogy te akkora király vagy, hogy egy ilyen fantasztikus nő szerelmes volt beléd tizen- vagy inkább huszonvalahány évvel ezelőtt? Hát, ez tényleg nem semmi! És miért nem ismerkedtél meg vele? Mert nem mertél? Vagy azért, mert akkor még egyáltalán nem is számított jó csajnak? És mi történt azóta? Miért nincs most Veled? Ja, mert csak addig érdekelted, ameddig ugyanolyan esetlen kiscsaj volt, mint mindenki más, aki nyilván a három évvel idősebbek közül lett halálosan szerelmes valakibe? És mi van most? Ki vagy most? Kivel vagy most? Még mindig ebből az élményből táplálkozol húsz év elteltével?"

A kérdés a következő:

Miért van az, hogy a férfiak jobban képesek együttműködni és tisztességesen viselkedni egymással, miközben a nők gyakran ösztönösen ellenségesek és kevésbé képesek együttműködni egymással, továbbá kevésbé szokásuk egymással szemtől szemben, tisztességesen harcolni, ehelyett inkább indirekt utakon, hátulról fúrják egymást? És miért botránkozunk meg ezen minduntalan, és hibáztatjuk őket mindezért, talán igazságtalanul?