Milliószor megtörtént már velem, élénken él bennem az élmény és az érzés. Teljesen ki vagyok borulva, dühöngök, legszívesebben szétvernék valamit vagy inkább valakit. Ami velem történt, az igazságtalan és felháborító! Méltatlan, kritikán aluli, elviselhetetlen, elfogadhatatlan, szánalmas és szégyenteljes az, ami történt, amit a másik fél csinál velem, magával, velünk kettőnkkel, sokunkkal vagy épp a világgal. Szétfeszít a düh és a harag. Csak úgy árad belőlem a panasz és a kritika. Tombol az igazságérzetem, teret is engedek a dühömnek. Csak úgy ömlik ki belőlem, hogy mi miért borzalmas, mi miért igazságtalan, mi miért rossz. Jól esik kiengedni azt, ami feszített belülről, amit eddig nem volt alkalmam kiadni magamból.
Általában ez aztán úgy folytatódik, hogy a vádolt másik fél elkezd szabadkozni, védekezni, elkezdi vitatni a kritikámat és az érzéseimet, elkezdjük elemezni a történteket, aztán elkezdünk szőrszálat hasogatni. A kritikámat és a dühömet személyes sértésnek veszi, ami ellene irányul. Ebben van is igazság, nem állt szándékomban megkímélni, és valóban, nem csak a helyzetre meg a történtekre vagyok dühös, hanem rá magára is. Valahol érthető hát, hogy ez nem tetszik neki, és próbálja megvédeni magát, elutasítva a kritikát és a vádakat. De ez engem most a legkevésbé sem érdekel, dühös vagyok, és eszem ágában sincs megérteni őt. A hárításától és védekezésétől még dühösebb leszek, mert azt érzem, hogy a dühöm nem talál megértésre, a problémáimat és a vádjaimat nem veszi komolyan, sőt az egészet alaptalannak próbálja beállítani. Ezt természetesen én is személyes sértésnek veszem, mintha magát az értelmi képességeimet kérdőjelezné meg. Csak öntjük és öntjük az olajat egymás tüzére, mígnem egy borzalmas nagy robbanásban törünk ki mindketten, és elhagyjuk a tett helyszínét, elbeszélve egymás mellett, meg nem értve és elutasítva egymást, majd pedig eltemetve a problémákat, valahogyan továbblépve a személyes kapcsolatunkban, mígnem újra szembe nem jön ugyanez a probléma, és kezdődik elölről az egész, immáron még hevesebben és még mélyebb sebeket okozva.
Van azonban egy másik verzió is, ami valóságos sokként hat rám, ha szembe találkozom vele. A történet ugyanúgy kezdődik, feldúlt vagyok, elfogadhatatlannak tartom, ami történt, és amit velem tettek. Teret engedek a dühömnek, és rázúdítom (jó esetben) arra, akit felelősnek tartok érte, aki a legnagyobb meglepetésemre így válaszol: "Igen, értem, igazságtalan, nem szabadott volna megtörténnie, mérhetetlenül dühös vagy, totál ki vagy borulva. Ezt teljesen megértem, minden okod megvan arra, hogy így érezz, ez teljesen rendben is van. De mégis mit akarsz kezdeni ezzel az egésszel? Mit szeretnél? Mit szeretnél, ha történne? És hogyan tudok segíteni Neked ebben?"
Szó bennszakad, hang fennakad. Sakk-matt. Meg sem tudok szólalni, csak bizonytalanul dadogok. Hogyhogy mit akarok? Hát, tulajdonképpen nem tudom, fogalmam sincs, igazából egy pillanatra sem gondolkoztam el ezen. Hogy mit akarok? Még mindig nem tudom. Egyáltalán milyen kérdés ez? Hogy jön ez ide? Igazából csak odáig jutottam el, hogy dühös vagyok, és nekem most nagyon rossz, és ez más vagy mások miatt van. Kiadom a dühömet, hisztizek egy sort, és azt várom, hogy a világ megértsen, megsajnáljon, bocsánatot kérjen tőlem, és ismerje el, hogy egy áldozat vagyok, aki egyébként mindent megtett és mindet jól csinált, de a világ hanyagsága vagy nemtörődömsége vagy fogyatékossága átgázolt rajtam. Vagy valami ilyesmi. Jobban belegondolva ez egy elég kellemes érzés és pozíció: én hibátlan vagyok, a világ hibás, mindenki engem sajnál, mindenki bocsánatkéréssel és "kártérítéssel" tartozik nekem, mindenki az adósom. Egy kellemes, biztonságos, langyos pocsolya, ahol nem érhet semmi baj. Igazából elég jó ebben a pocsolyában ücsörögni, panaszkodni és hisztizni, követelni a sajnálatot és a kártérítést. Eddig dühöngtem, hogy miért történt mindaz, ami történt, és miért kerültem bele ebbe az áldozati szerepbe, de tulajdonképpen nem is olyan rossz itt, nem is akarok kiszállni belőle, olyan jó. Olyan jó meleg és biztonságos. Nem is akarok semmit, csak azt, hogy panaszkodhassak, hisztizhessek, mindenki engem sajnáljon, és mindenki az adósommá váljon.
Szóval azt kérdezted, hogy mit akarok? Ez a kérdés nem igazán tetszik nekem. Ha belegondolok abba, hogy mit akarok, és ezt ki is fejezem, akkor az egyfajta továbblépést is jelent, ami már nem arról szól, hogy milyen igazságtalanság történt velem, ami miatt most mindenki engem sajnál, hanem arról, hogy hogyan mit tegyünk annak érdekében, hogy ne legyen ilyen többet. Ráadásul fennáll a veszélye, hogy a végén esetleg még teljesülni is fog a vágyam, ami még ennél is rosszabb. Onnantól kezdve aztán már végképp nem lehet egy szavam sem, onnantól kezdve hivatalosan is lezártuk a dolgokat, és senki nem tartozik nekem semmivel. Sőt, akár az is lehet, hogy utána én fogok hibázni, és én okozok bosszúságot a másik félnek, aki most alkalmazkodott hozzám, akkor pedig ő fog haragudni rám, és az én dolgom lesz megérteni őt és alkalmazkodni az igényeihez. Ez elég kockázatosnak és félelmetesnek hangzik. Ennél sokkal kényelmesebb az önsajnálat és az önsajnáltatás meleg vizében ücsörögni. Sőt, hogy még tovább menjek, lehet, hogy olyan dolog miatt hisztizem, amin nem tudok vagy a másik fél sem tud változtatni. Ez esetben nem is tudok értelmes választ adni arra a kérdésre, hogy mit szeretnék. Ezzel kvázi kiderül, hogy teljesen értelmetlen volt az egész balhé.
Talán gyakrabban kellene feltenni magamnak ezt a kérdést, amikor dühös vagyok, lehetőleg még azelőtt, hogy ráborítanám a dühömet és a hisztimet a világra: "Rendben van, dühös vagyok, borzasztó, ami történt, mindenki egy önző nemtörődöm idióta rajtam kívül, én pedig egy hibátlan és tökéletes szent vagyok, tegyük fel, hogy ez mind igaz, de mi az fenét szeretnék, mit szeretnék elérni, min szeretnék változtatni, mit várok el a világtól?"
Talán az a válasz a kérdésemre, hogy "szeretném ha megváltozna a világ összes embere, és nem lenne többé háború". Talán az, hogy "azt akarom, ha megváltozna az emberi természet, és megszűnne a korrupció". Talán az, hogy "azt akarom, hogy ami velem az imént megtörtént, ne történjen meg, vonódjon vissza, legyen semmis". Ez esetekben olyan dolgokon dühöngök, amin lehetetlen változtatni, ami ellen küzdeni teljesen értelmetlen, eredménytelen, felesleges és önpusztító.
Talán az a válasz a kérdésemre, hogy "szeretném, ha bevallanád, hogy egy nemtörődöm idióta vagy, mindig mindent elrontasz, folyamatosan fájdalmat okozol nekem a tökéletesnek, és sajnálod és nagyon szégyelled magad, és szerencsés vagy azért, hogy egyáltalán még szóba állok veled, amit talán meg sem érdemelsz". Hát, ha valójában ezt szeretném, és valóban ezt gondolom magamról és a másik emberről, az nem hangzik túl jól, ez esetben érdemes lenne elgondolkodni magamon és a másik emberrel való kapcsolatomon is.
Talán az a válasz a kérdésemre, hogy "szeretném, ha inkább velem beszélnéd meg, ha problémád van velem, mert rosszul esik, ha mástól kell megtudnom, hogy valami bánt". Vagy az, hogy "szeretném, ha a jövőben ezt meg ezt másképp csinálnánk, mert a jelenlegi megoldásunknak ilyen és ilyen hátrányai vannak és ez ilyen és ilyen problémákat okoz nekem, és akár másoknak is". Ez esetben talán a céltalan dühnél, hisztinél és büntetés-osztásnál hatásosabb és előremutatóbb ezeket a válaszokat, javaslatokat és kéréseket kifejezni a világ felé.
Fordított helyzetben pedig, amikor engem támad le valaki a fentiekhez hasonló panaszáradattal, akkor a megsértődés, védekezés, meg-nem értés, önigazolás és visszatámadás helyett talán egészségesebb és előremutatóbb annyit mondani, hogy "igen, értelek, teljesen jogos a dühöd, sajnálom, mit kezdjünk vele és a helyzettel, min változtassunk, mit csináljunk másképp a jövőben?"
Talán más emberré válok, ha gyakrabban teszem fel ezt a kérdést magamnak és másoknak is.
Talán az emberi kapcsolataim is jobbá válnak ettől az egyszerű kérdéstől.
Sőt, talán a világ is egy más hellyé változna, ha gyakrabban tennénk fel ezt a kérdést magunknak és egymásnak: "Megértem, de mit kezdjünk vele?"
