Egy hatalmas káosz és fejetlenség közepén vagyok a munkahelyemen. Csak jönnek és jönnek a feladatok, és azt sem tudom merre áll a fejem, hogy mihez kezdjek. Egyik feladat fontosabb a másiknál, nem tudom melyiket válasszam. Közben az emberek énrám várnak, hogy eligazítsam őket és feladatot adjak nekik. Nagyon nyomasztó érzés, nehezen viselem ezt a nyomást. Szinte megbénít a sok teendő, pont most, amikor a legnagyobb szükség lenne a koncentrációra és a tiszta fejre. Aztán valahogyan mégis sikerül erőt vennem magamon, megnyugtatni magamat, felállítani valami prioritást, és nekilátni a feladatok megoldásának valamilyen értelmes és ésszerű sorrendben. Megoldom az egyik problémát, aztán a másikat, elsimítok néhány konfliktust, megválaszolok néhány levelet, kiosztok néhány feladatot, és lassan elül a vihar, kibogozódnak a csomók, kisimulnak a ráncok a munka és az emberek tengerében, és azt veszem észre, hogy minden sínre került, mindenki megnyugodott. Kivéve engem. Nekem valahogyan nem sikerül.

Bármennyire is nyomasztónak éreztem a fejetlenséget és a nyomást, bármennyire is vágytam rá, hogy vége legyen és minden a helyére kerüljön, nem tudom élvezni, hogy megtörtént, hogy sikerült, hogy győzedelmeskedtem. Nem érzem jól magam, tehetetlen vagyok, nem tudom, hogy mit csináljak, nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Meg kellene nyugodjak, gondolom az lenne a normális, de nem megy. Nem tudok nyugodtan leülni, és elmélyülten dolgozni valamin, élvezve, hogy mindezt végre zavartalanul megtehetem. De nem tudok megnyugodni. Helyette folyton az jár a fejemben, hogy mit kell még elintézni, mit kell még megcsinálni, mit kell még megtervezni és megszervezni, kinek milyen instrukciókat és feladatokat kell adni, mire kell még felkészülni, milyen veszélyek és konfliktusok leselkednek még rám. Csak egyhelyben pörgök megállás nélkül.

Aztán vége a munkának és hazamegyek. Eljött végre a pihenés ideje. Hazafelé az autóban egy kicsit el tudok engedni, elvégre úgysem tudok mit csinálni a vezetésen kívül, maximum a délután hátralévő részén gondolkodni. Alig hogy hazaérek, ledobom a cuccaimat, és nem tudok ellenállni a rendetlenség hívó szavának, ami kívánja a rendrakást. Összepakolom az edényeket, elindítok egy mosást, összeszedem és leviszem a szemetet, kicsit rendet rakok. Nem bírok leülni és kifújni magamat. Amikor már érzem, hogy csak egyre jobban pörgetem magamat, komoly erőfeszítések árán mégis képes vagyok megálljt parancsolni magamnak, és végre leülök a fenekemre. A szemem cikázik a lakáson, és az jár a fejemben, hogy mi mindent kellene vennem a lakásba, hogy végre minden pont olyan tökéletes legyen, mint amilyennek szeretném. A fejemben önkéntelenül terveket kezdek szőni, hogy mikor lesz minderre pénz, mit mikor fogok tudni majd megvenni. Szívem szerint most azonnal felállnék és elmennék megvenni ezt-azt, legalább néhány apróságot. Aztán nagynehezen belátom, hogy ez egyáltalán nem jó ötlet, meg aztán a legkevésbé sincs szükségem semmire, mindenem megvan. De mégis, olyan jó lenne.

Aztán azt veszem észre, hogy az agyam elkezd mindenféle státuszjelentéseket gyártani magának, amihez bizonyos információkat szükséges begyűjteni. Mi mindent csináltam meg a mai napon? Hogyan állok a terveimhez képest? Miket vittem végbe a héten? Mit intéztem el? Mit csináltam a hónapban? Hol tartok az egy évvel ezelőtthöz képest? Hol kellene tartanom? Próbálom igazolni magamnak azt, hogy igenis van értelme az életemnek, igenis sokat tettem, többet is mint szerettem volna. Megnyugodhatok, minden rendben van, rendben vagyok. Remélem így is fog maradni. Ezért ellenőrzöm a heti naptáramat, ellenőrzöm a bankszámláimat, a telefonom feltöltöttségét. Minden rendben van? Nem kell valahol közbelépni és tenni valamit? Mit fogok holnap csinálni? Mik a terveim a hétre? Hol tartok a karrieremben? Hol tartok az életben? Lesz-e még valami nagyobb kiadás a hónapban? Folyamatosan terveznem kell és cselekednem, különben kicsúszik a kezemből az életem és elsüllyedek, talán meg is semmisülök, nem tudom. Még sosem mertem kipróbálni. Miért teszem mindezt? Miért nem bírok elengedni és kiengedni?

Ha teszek valamit, ha segítek valakinek, ha megoldok egy problémát, ha elsimítok egy konfliktust, ha megválaszolok egy kérdést, ha a rendetlenségből rendet teremtek, ha a koszból tisztaságot varázslok, ha rendet teremtek a káoszban, ha elintézek valamit, ha megveszek valamit, ami előtte nem volt a birtokomban, ha szebbé teszem a lakásomat, ha elmosogatok, akkor valami értelme van a létemnek, értelme van annak az időnek, amíg csinálok valamit. A létem értelmet nyer, én pedig értéket nyerek, értékes leszek az elvégzett munka által. Hasznos leszek a világ számára. De mi marad mindebből az értékből, ha egyszer megállok, ha nem csinálom tovább. Mi lesz belőlem? Hová tűnik el az értékem és mi marad meg belőle? Ki fog szeretni, ha többé nem leszek hasznos? Inkább mosogatok reggeltől estig, csak ne érezzem a létnek ezt az értelmetlenségét. Inkább gyorsan kikelek az ágyból reggel és azonnal utamra indulok, csak ne érezzem azt, hogy ma még semmit nem tettem, ma még semmi értéket nem teremtettem, ma még teljesen értéktelen vagyok.

Ha egyszer megállok, akkor már nem a cselekedeteim, a munkám és az elvégzett feladatok fognak azonosítani engem. Akkor én magam leszek, a magam értékességével vagy értéktelenségével. A gondolataimmal, az érzéseimmel, a problémáimmal, az emlékeimmel, a szeretteimmel, a kapcsolataimmal. Azzal, aki valójában, a szívem mélyén vagyok. De ki vagyok valójában? Nem tudom, de nem is igazán merek utánajárni. Félek, hogy kivel vagy mivel találkoznék, ha mélyebben magamba néznék. Vajon milyen érzésekkel, milyen félelmekkel és vágyakkal, milyen emlékekkel és traumákkal találkoznék? Nem sokkal egyszerűbb felkelni reggel, felöltözni, megreggelizni, bemenni dolgozni, rendbetenni a lakást, tervezni és kifulladásig elfoglalni magamat valamivel, ami legalább látszólag értelmet ad mindennek? Közben legalább nem kell hallanom a gondolataimat a fejemben, nem kell éreznem az érzéseimet, nem kell szembenéznem a félelmeimmel, nem kell kielégítenem a vágyaimat, és nem kell feldolgoznom az emlékeimet. És titkon azt remélem, hogy ha egy kicsit jobban erőlködök, ha egy kicsit többet teszek vagy jobban vagy éppen hatékonyabban, akkor "oda" fogok érni. Akkor egyszer minden rendben lesz, örökre, visszafordíthatatlanul. Elérem a tökéletes rendet, a tökéletes tisztaságot, a tökéletes testet, a tökéletes szakértelmet, a tökéletes személyiséget. És akkor végre igazán szeretni fogom magamat!