Egyre inkább úgy érzem, hogy borzalmasan gyengén teljesítek, ha arról van szó, hogy meg kell becsülnöm egy halom bárminek az összegét, legyen szó pénzről, időről vagy bármiről. Valahogy mindig nagyon mellé lövök, mintha valami a bolondját járatná velem. 

Havi kiadások

Megvan a havi fix bevételem. Lehetne több, de azért nem is kevés, ennyiből garantáltan ki kell tudni jönni, sőt egy részét félre kellene tudnom tenni minden hónapban, megtakarításként. Ezzel szemben valahogy minden hónapban, amikor megkapom a fizetésemet, az egyenlegem ugyanannyit mutat, és nem hajlandó növekedni. Hogyan lehet? De hát nem is költök sokat! Nem is pazarolok, semmi feleslegesre nem adok ki pénzt! Kell valamennyi a hitel törlesztésére, kell rezsire, kell valamennyi az autóra, élelmiszerekre, kajára, ezen nem spórolok. Meg egy kis extra itt-ott, kis étterem, kis buli, ja meg most becsúszott egy kis extra, mert lejárt az autó műszakija, de az sem volt extrém nagy összeg. Hogyan lehet akkor mégis, hogy mindig kifutok a keretből? Egyik sem olyan nagy tétel, hová folyik el a pénzem? Elhatároztam, hogy utána járok. Csináltam egy kis táblázatot magamnak, és egy hónapon keresztül minden egyes kiadásomat berögzítettem, kategorizálva: rezsi, kaja, autó, élelmiszer, stb. Vártam, hogy kiderüljön a turpisság, a hiba, a trükk, de legnagyobb meglepetésemre nem volt trükk. Egy kivétellel mindenben igazam volt: nem volt kiugróan magas tétel, nem volt kiugróan magas kategória sem, minden nagyjából annyi volt, amennyit gondoltam, esetleg egy kicsit magasabb itt-ott. Egy dologban tévedtem csak: elfelejtettem összeadni ezeket a számokat. Illetve összeadtam őket valahogyan, érzésre, de az érzésre összeadás totálisan becsapott. Majdnem dupla annyira jöttek ki a ténylegesen összeadott számok, az érzésre összeadotthoz képest. 

Napi feladatok

Szombat reggel van, épphogy felébredtem csak. Végre nem kell dolgozni mennem, és csupa olyan dolgot csinálhatok, amihez kedvem van. Jó, egy-két dolgot azért meg kellene csinálnom: elmosogatni, rendbe szedni a lakást, egy mosás meg egy gyors bevásárlás, de ezek közül egyik sem vesz igénybe túl sok időt. Aztán lássuk, hogy mihez van kedvem. Olvasnék egy keveset, szeretnék főzni valamit, majd vacsorára. Ebédre inkább átszaladok a szemközti kis vendéglőbe. El akarok menni futni, meg előtte erősíteni egy kicsit. Meg aztán jó lenne egy órácska délutáni alvás. Este megnézhetnénk egy filmet, valamelyik közeli moziban. Ja, és átugranék egy-két órára az egyik barátomhoz, mert már rég találkoztam vele. A barátnőm pedig el akar menni venni valamit egy boltba ebéd után, miért ne kísérjem el. Imádom a szombatot, nem kell rohannom sehová, semmi nem kötelező, és én oszthatom be az időmet, olyan kényelmesre, amilyenre csak akarom. És mégis: a délután közepén már elkezdek frusztrált lenni, mert a 10 elemű elképzelt listámról még csak 3 elemet sikerült kipiálnom, és mindjárt vége a napnak. Még nem voltam bevásárolni, elmaradt a délutáni alvás is, a futásból úgy néz ki, hogy nem lesz semmi, a mozi még talán összejön, de akkor más már nem nagyon fog beleférni. Mi történt már megint? Mit szúrtam el? Mit számoltam el? Mi tart sokkal tovább, mint gondoltam? Nézzük tételenként. Minden stimmel. A barátomnál 1 óra helyett másfelet voltam, de ettől még nem borulhat minden ennyire. Reggel 9-től este 11-ig 14 órám van. A tételeket érzésre összeadva 10-12 óra jön ki, még marad is néhány szabad órám. Nézzük meg közelebbről: mosás és teregetés 30 perc, mosogatás 30 perc, bevásárlás 40 perc, futás és zuhanyzás 1 óra, délutáni alvás 1 óra, barát-látogatás 2 óra, ebéd 1 óra, vacsora-készítés 1 óra, mozi 3 óra, stb, stb.  Csinálok egy listát, és összeadom az elemeit: 20 óra. Őőő, már megint ugyanaz, az összeadás tréfál meg ennyire? 

Heti munkahelyi feladatok

Hétfő reggeli projektvezetői megbeszélés. A cél, hogy megbeszéljük, melyik projekten milyen feladatok vannak a hétre, és az adott feladatokon kik tudnak illetve fognak dolgozni. A megbeszéltek alapján aztán a projektvezetők kiosztják a feladatokat a hétre az érintetteknek. Akik több projekten dolgoznak, azok több projektvezetőtől is kapnak feladatot. Ez ment éveken át, de valahogy sosem működött megfelelően, valamiért mindenki frusztrált volt tőle. A dolgozók egy része, mert folyamatosan kétszer annyi feladatot kaptak, mint amennyit végül el tudtak végezni a héten, és mindenki cseszegette őket, hogy miért nem végeznek soha időre a feladataikkal. A projektvezetők, mert hiába beszélték meg a hétre, hogy ki milyen feladatokat végez el a projektükön, sokszor végül bele sem tudtak kezdeni. A részleg vezetője, mert néha a hét közepén derült ki, hogy valakinek elfogyott a feladata (vagy nem is volt), és gyorsan kezdeni kellett vele valamit. Aztán egyszer azt mondtuk, hogy elég ebből, hogy vannak projektek, feladatok meg emberek, legyenek végre számok is, hátha akkor többet fogunk látni. Csináltunk egy mindenki számára látható táblázatot, amiben fel voltak írva az aktuális feladatok (a sorokban), valamint az összes dolgozó (az oszlopokban), és nem csak azt írtuk be, hogy kinek min kell dolgoznia az adott héten, hanem azt is, hogy hány órát/napot kellene eltölteni az adott feladattal. Így hamar beleszaladtunk a pofonba, mert rendszeresen kijött, hogy bizonyos embereknek 10 napot kellene dolgoznia az adott héten, valaki másnak pedig csak 2-t, márpedig mind a kettő problémát jelent, és egyiket sem láttuk addig, ameddig úgy érzésre, konkrét számok nélkül osztottuk ki a feladatokat. Innentől kezdve viszont nem voltak érzések, nem voltak vágyak, nem volt mellébeszélés, csak a kő kemény tények. Ha valakire 10 napnyi feladatot osztunk egy héten, akkor az valakinek nagyon fájni fog: vagy annak, aki 10 napot dolgozik, vagy annak, aki azt várja, hogy ez teljesülni is fog. Így ezek a megbeszélések átalakultak azzá, hogy nem a valóságot próbáltuk a vágyainkhoz görbíteni, hanem a vágyainkat görbítettük a valóság keserű korlátjaihoz. Ezáltal pedig mindannyian sok frusztrációtól szabadultunk meg, letéve a saját magunk által támasztott irreális elvárásokat. 

Projektbecslés érzésre

Nyakig vagyunk egy projektben. Szarul álluk, kurva szarul. Már eleve úgy lett meghatározva a határidő (ami most van), hogy azt mondtuk, hogy arra a lélektani határidőre lesz kész, amit még le lehet nyomni a menedzsmentünk és az ügyfél torkán anélkül, hogy felhörögnének és ránk borítanák az asztalt azzal a felkiáltással, hogy "ha ez ennyi idő, akkor inkább hagyjuk az egészet a picsába". A reális becslést még magunknak sem mertük megcsinálni, mondván, talán legalább még néhány hónapig tudunk egy kicsit nyugodtabban aludni (ameddig a bemondott határidő messze van), ha nem veszünk tudomást a realitásról, pontosabban nem is tudjuk hogy valójában mi lenne az. Aztán persze eljött az a rohadt határidő, akármilyen messze volt is, és persze kurvára nem 100%-on álltunk, de még 50-en sem nagyon. Persze próbáltuk az 50-et 80-nak tálalni a menedzsment meg az ügyfél felé, ami olyan jól ment, hogy már-már magunk is elhittük. És aztán jött az a rész, hogy ok, 80%-on vagyunk, lesz egy kis csúszás, vannak még nyitott feladatok, meg ami már elkészült azon is van még mit javítani, de mégis akkor mennyi idő kellene még a befejezéshez. Ja, meg még bele kellene tenni egy két extrát a 100%-on felül is, akkor számoljuk már bele azt is ha lehet. Hát, megint ment a filozofálgatás, érzelmi alapon. Vajon kiből milyen érzelmi reakciót váltunk ki, ha ezt vagy azt a határidőt mondjuk neki. Nagyjából leszögeztük, hogy ha további 4 hónapnál nagyobb számot mondunk, az mindenkinél ki fogja verni a biztosítékot, így kénytelenek voltunk spannolni magunkat, hogy meglesz az addigra. Olyan sikeresen győzködtük egymást, hogy már-már el is hittük, hogy sikerülni fog. Aztán mégis felmerült a dolog, hogy bármennyire kellemetlen és fájdalmas lesz is szembesülni vele, de most, a projekt közepén állva valahol, az eddigi tapasztalatokból kiindulva van egy egész korrektnek tűnő hátralévő feladatlistánk, amiben szereplő feladatok méretét és szükséges idejét egészen jól meg is tudjuk becsülni. Mi lenne, ha összeszednénk ezt a listát, megbecsülnénk a benne lévő feladatokat, majd pedig végrehajtanánk a mágikus összeadás műveletet? Remegő kézzel és szívünkben félelemmel telve nyitottunk egy táblázatot, amiben elkezdtük felvenni a feladatokat, meg a becsléseket, amiket megpróbáltunk külön-külön megbecsülgetni, majd pedig rányomtunk az Excel szumma függvényére, arra a kegyetlen és könyörtelen szumma függvényre. A jelenlegi tempóban haladva, az eddig tapasztalatok és mindenfajta realitás talaján maradva további 10 hónapra van szükség a projekt befejezéshez. Úúúú, ne már, miért kellett egyáltalán elővennünk ezt az Excelt? Legalább lett volna a beígért 4-ből 2 vagy 3 nyugodt hónapunk. Miért kellett ezt tennünk magunkkal? Annyival kényelmesebb volt csak úgy szimplán hinni valamiben, amiben hinni akartunk. Mi lesz most így? Mihez kezdjünk ezzel az információval? Hogyan mondjuk el ezt bárkinek is? Ez már egy másik téma, viszont az összeadás megint kegyetlenül elbánt velünk. 

A gyanúsított

Mi a közös ezekben a helyzetekben? Mindegyik esetben arra vágyunk vagy éppen arra vagyunk presszionálva, hogy az összeadás eredménye minél kisebb szám legyen, vagy ha úgy tetszik, a végeredményből minél több tétel ki tudjon jönni. Arra vágyom, hogy a pénzemből, a havi bevételemből minél több szükséges dolgot meg tudjak venni, és a végén még maradjon is valamennyi, amit félre tudok tenni. Arra vágyom, hogy ebből a csodálatosnak ígérkező szombatból minél többet ki tudjak hozni, mert szeretnék futni is, meg aludni is, meg ebédelni is, meg olvasni is, meg mindent, és csalódott lennénk, ha ezek közül valamiről le kellene mondanom. Arra vágyunk, vagy inkább azon görcsölünk, hogy a kollégáink minél több munkát el tudjanak végezni a héten, a projektünk vagy projektjeink pedig a lehető legtöbbet haladjanak előre, hétről hétre. A projekt becslésekor pedig arra vágyunk, hogy időben el tudjunk készülni úgy, hogy ne kelljen feldühíteni a főnökeinket és az ügyfeleinket. Mindegyik esetben ezeknek a vágyaknak vagy félelmeknek megfelelően torzítottuk a fejünkben az összeadás művelet reális eredményét. 

A fordított szitu

Van ennek egy másik oldala is, amikor pont az ellenkező irányú torzításra kondicionáljuk magunkat érzelmileg: amikor félünk valamibe belevágni, ezért mindenáron próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy az előttünk álló feladat gyakorlatilag teljesen lehetetlen, értelmetlen, öngyilkos vállalkozás lenne. Ilyenkor alábecsüljük képességeinket, lehetőségeinket, és az apránként, rendszeresen befektetett munka idővel összeadódó eredményeit. 

Mennyi idő alatt tudod megcsinálni ezt a feladatot? Húú, hát ez nagyon bonyolult, biztosan legalább hetekbe telne, azt sem tudjuk, hogy ezt meg ezt a problémát hogyan oldjuk meg benne. (Valójában ez van a fejemben: Hűha, hát eléggé be vagyok szarva ettől a feladattól, mert még nem csináltam pont ilyet, és nem is teljesen értem, és inkább mondok valami kurva nagy számot, akkor kisebb az esélye, hogy nem fog elkészülni időre és engem vesznek majd elő.) 

Jó lenne lejárni edzőterembe, de ahhoz, hogy komolyabban lefogyjak, megerősödjek, és úgy nézzek ki, ahogyan szeretnék, ahhoz hosszú évek rendszeres és kitartó edzésére lenne szükség. Úgyhogy jobb, ha bele sem kezdek, mert teljesen esélytelen a dolog, és semmi értelme nincs. Ugyanezt előszeretettel eljátsszuk egy iskolába, tanfolyamra történő beiratkozással kapcsolatban is, vagy akár a nyelvtanulással: jó lenne megtanulni spanyolul, de ez hosszú évekbe telne, hagyjuk inkább az egészet a fenébe. Annyira távolinak tűnik a cél, annyira sok munkát kell belerakni, annyira nagy ennak az összeadásnak a végeredménye, hogy teljesen értelmetlen elkezdeni is. 

Kezdjek el havonta félretenni valamennyi pénzt megtakarítási célokkal? Ááá, nincs értelme, nem elég a keresetem ahhoz, hogy értelmes mennyiségű pénzt félre tudjak tenni havonta. Majd később talán, amikor többet fogok keresni. A jelenlegi összeg mellett végtelenül sok időt venne igénybe, hogy valami használható összeget össze tudjak szedni. 

Belevágjak egy vállalkozás megépítésébe? Á, az rengeteg munka és energia, nem tudom elképzelni, hogy 5 év alatt el tudjak jutni valami olyan szintre, ami miatt érdemes lenne feladni a jelenlegi munkámat. 

A konklúzió

Számomra csak egy tanulság van: ne dőljünk be a saját ócska kis trükkjeinknek! Bármennyire is fájdalmas és kiábrándító, vegyük elő a papírt és a ceruzát, és végezzük el azt a rohadt összeadást! Sok álommal lehetünk szegényebbek, de cserébe sok későbbi fájdalomtól is megszabadulhatunk.