A legfőbb vágyunk és szükségletünk, hogy megértve, értékelve és szeretve legyünk. Mindannyian erre vágyunk, még azok is, akik ennek nincsenek tudatában, vagy épp ellenkezőleg, egyenesen tagadják ennek szükségességét. Hogyan tudjuk mindezt elérni, mit kell tennünk ahhoz, hogy ezt megkapjuk? Mi mindent teszünk meg a cél érdekében? Próbálunk szépek lenni, próbálunk okosak lenni, próbálunk sikeresek lenni, és még ki tudja mennyi minden teszünk. De vajon tényleg jó úton járunk? Tényleg a helyes lépéseket tesszük azért, hogy szeretve legyünk?
Fordítsuk meg egy kicsit a dolgot, és nézzük meg azt, hogy kik és mifélek azok az emberek, akiknek megadjuk mindezt, akiket valóban megértünk, akiket értékelünk és őszintén szeretünk. Mit szeretünk bennük? Azokat a dolgokat szeretjük bennük, amiket magunkban is szeretünk, és amiért szerethetőnek gondoljuk magunkat? Vagy teljesen más dolgok miatt szeretjük őket? Van egyáltalán bármi közös azokban az emberekben, akiket szeretünk, illetve azokban az emberekben, akiket úgy általában szeretni szoktak? Van egyáltalán olyan, hogy valakiket könnyebben, jobban vagy hamarabb megszeretünk vagy megszeretnek az emberek?
Azt hiszem, hogy kissé kritikus és távolságtartó vagyok az emberekkel, azokkal legalábbis mindenképpen, akiket még nem ismerek. És sajnos be kell vallanom azt is, hogy gyakran kapom magamat azon, hogy előítéleteim vannak új, még ismeretlen emberekkel kapcsolatban. Mégis, szinte mindig, ritka kivételektől eltekintve ugyanaz történik velem újra és újra: minél jobban megismerek valakit, annál inkább meglágyulok és megszeretem az illetőt, bármekkora seggfejnek gondoltam is az elején. De vajon mi történik út közben? Ennyire rosszul mérném fel az embereket? Vagy ennyire erősek lennének az előítéleteim?
Való Világ, a magyar trash-reality csúcsa (vagy legalja, attól függ honnan nézzük). Hivatalosan is válogatott aluliskolázott, üresfejű, magamutogató cicababák és seggfejek gyülekezete. Persze én sem bírom ki, hogy ne nézzem, vagy legalább ne kövessem valamilyen szinten évadról évadra. Már a válogatón kiborulok, és leszögezem mindenkivel mély egyetértésben, hogy vége, nincs tovább, ezt már tényleg nem lehet fokozni. Nagyképű, üresfejű, ki-ha-én-nem macsók, akitől a bicska kinyílik a zsebemben. Arrogáns, magát királynőnek képzelő, vagy épp 6 éves gyermeki énnel rendelkező Playboy-modellek. Kiborulok, hogy mi lesz ebből az egészből. Botrányos viselkedés, alpári stílus, nulla intelligencia és realitásérzék. Aztán valahogy elkezdődik a játék, telnek-múlnak a napok, megkopik a marketing, repedezni kezd a felvett álarc. Jönnek a hétköznapok, a problémák, az érzések, a konfliktusok, öröm, vagy éppen az unalom, a szeretteik hiányának érzése. A gyengeségek, az esetlenségek, a félelmek, a szégyellt dolgok, amiket nem lehet napi 24 órában eltakarni. És hirtelen azt látjuk, hogy ők is csak emberek, pont olyanok, mint mi vagyunk. Gyengék, esendőek, tökéletlenek, keresik a boldogságot, a helyes irányt és a helyüket a világban, próbálnak valamilyennek látszani, amit jónak és erősnek gondolnak, de ez nem mindig sikerül, aztán egy idő után már nem is próbálnak semmilyenek lenni, mert tudják, hogy úgysincs esélyük a kamerák előtt. És néhány hét elteltével azt veszem észre, hogy szinte mindegyiket megszerettem valamilyen szinten, mindenkiben találtam valami szeretni valót. Van persze aki közelebb áll hozzám, és van, akivel kevésbé tudok azonosulni, de a lényegen ez sem változtat: nagyot változott a világ a show indulása óta. Amíg csak az álarcot, a hibátlanság mesterséges látszatát láttam, undorodtam tőlük. Amikor megláttam a belsőt, a valódit, a gyengét, a tökéletlenséget, megszerettem őket. És a tökéletlenségek és gyengeségek ellenére sem láttam őket kevesebbnek vagy sajnálatra méltóbbnak.
Boardwalk Empire (Gengszterkorzó), fantasztikus sorozat, az egyik legjobb, amit valaha láttam. Csodálatos karakterábrázolás. Válogatott bűnözők, maffiafőnökök, könyörtelen gyilkosok, korrupt, semmitől vissza nem riadó politikusok, Al Capone, Lucky Luciano és még lehetne sorolni, a történelem válogatott szörnyetegei. És mégis, a sok embertelen vonás és tett mellett, megértem az emberi oldalukat, és megszeretem őket, mert az alkotók megértetik velem őket. Megértem a döntéseiket, megértem motivációjukat, megértem céljaikat, megértem félelmeiket, megértem családi hátterüket, tragédiáikat, szenvedéseiket és nehéz gyerekkorukat. És valahogy az egész összeáll, és már nem tudok igazán haragudni rájuk, már nem tudom gyűlölni vagy megvetni őket. Mert látom, hogy ők is csak emberek, pont olyanok, mint mi, hasonló motivációkkal, hasonló érzésekkel, esetleg más környezettel, háttérrel és történetekkel. És gyűlölet helyett beleképzelem magamat a helyükbe, átélem sikerüket és bánatukat, és együttérzek velük, őszintén, szeretettel.
Máskor pedig hónapokon vagy akár éveken át együtt dolgozom valakivel napi sok órában, és minimális érzéseim sincsenek iránta. Hogyan lehet ez? Ki az, akit kedvelek, és ki az, akit nem? Azt hiszem, hogy egyszerű a képlet: az iránt nem érzek semmit, akiről semmit nem tudok. Aki semmit nem mond magáról, akiről a munkáján túl semmi mást nem tudok. Aki körül magas falak vannak. Őhozzá nem tudok kapcsolódni, őt nem tudom megérteni, őt nem tudom szeretni.
Azt gondolom, hogy ezért van az is, hogy egy olyan közösségben vagy csoportban, ahol bensőséges dolgokat osztunk meg egymással - például egy kórházban vagy csoportos terápiákban, esetleg vallási közösségekben - egyetlen nap alatt is sokkal szorosabb kapcsolat alakulhat ki a tagok között, mint más típusú kapcsolat esetén évek alatt. Mert az ilyen környezet elősegíti a látszat és az álarcok letevését, a játszmák hátrahagyását, a problémák, gyengeségek, fájdalmak, félelmek és örömök megmutatását, ami jó esetben együttérzésre és megértésre talál. Egy ilyen embert pedig, aki ott áll előttem a maga esendő, sebezhető, meztelen valójában, önkéntelenül is megszeretek, önkéntelenül is együttérzek és azonosulok vele.
Az őszinteség, a valódiság, a sebezhetőség látványa szeretetet vált ki belőlem. Ezzel szemben a tökéletesség, a hibátlanság, a sebezhetőség tagadása leginkább félelmet, ellenszenvet, irigységet, agressziót vált ki belőlem. Ha valakit tökéletesnek látok, vagy valaki tökéletesnek mutatkozik előttem, akkor önkéntelenül is a hibát kezdem keresni benne, és mindenáron be akarom bizonyítani neki, a világnak, de leginkább magamnak, hogy ő sem tökéletes! Ezzel titkon azt bizonyítva, hogy akkor szerencsére nekem sem kell annak lennem.
És mégis, mindezek ellenére, hiába tudom, hogy a sebezhetőség a szerethetőségem kulcsa, kézzel lábbal tiltakozom ellene, tagadom magam és legfőképpen mások előtt, mert erre neveltek, erre vagyok kondicionálva, pláne férfiként. Nem akarom a korlátaimat, a gyengeségeimet és a félelmeimet látni, és még kevésbé akarom láttatni. Ehelyett tökéletes, sebezhetetlen, erős és korlátok nélküli akarok lenni, azt akarom, hogy csodáljanak, az sokkal kevésbé fájdalmas, az sokkal biztonságosabb. És titkon, az ösztönök szintjén még mindig azt gondolom és remélem, hogy ha tökéletes és sebezhetetlen leszek, akkor mindenki csodálni és szeretni fog. Ebből valójában csak annyi igaz, hogy csodálni minden bizonnyal fognak, de szeretni nem valószínű. Nem lehet szeretni valakit, aki tökéletes, nem lehet szeretni valakit, aki álarcot hord. Beleszeretni csak a hibákba, a félelmekbe, az esetlenségekbe, az őszinte örömbe és szenvedélybe, egyszóval az egyedi és olykor durva vonásokba lehet.
A társadalom, a média és a gazdaság tökéletességre próbál nevelni minket, arra, hogy csodálatra méltóak legyünk, mindenhol és mindenkor. Ezt tanuljuk az iskolában, ezt sulykolja belénk a társadalom a médiában és minden más csatornán keresztül. Ezt látjuk a politikában és az üzleti életben is. Erősnek és törhetetlennek kell lenni, a kudarc, a gyengeség, a betegség és a sebezhetőség, egyáltalán bármiféle érzelem a leprával egyenértékű.
Eközben pedig az igazság az, hogy a csodálat nem igazán boldogít. Valójában szeretetre vágyunk, szeretetre méltóvá akarunk válni, mert ez az, ami valódi kapcsolódást és intimitást ad. A csodálat elszigetel minket. Annyira nehéz szeretni valakit, aki tökéletes, vagy annak látszik. Annyira félelmetes, annyira távoli, annyira idegen. Eközben pedig annyira könnyű szeretni valakit, aki valódi, akinek érzelmei vannak, aki gyenge, aki elesett, aki fél, aki nem tudja mitévő legyen, aki szégyelli magát, vagy épp tiszta szívéből örül vagy nevet, és aki mindezt ki is meri mondani és mutatni. A szeret egyetlen akadálya pontosan az, hogy félünk mindettől, mert erre nevelnek minket. Megbüntetnek és megszégyenítenek, ha érzelmet és őszinteséget mutatunk. Megtanulunk hát falakat építeni, vastag és magas falakat húzunk magunk köré. Falakat, ami sok kellemetlenségtől és fájdalomtól megvéd minket, de ha túl magasra és erősre építjük, akkor attól is megvéd minket, amire a legnagyobb szükségünk lenne: a szeretettől.
